(Teremtsünk magunkban csendet!)

Karácsonyra készülve jót tesz nekünk egy kis csönd, hogy meghallhassuk Isten szavát, aki egy édesapa és egy édesanya gyöngédségével szól hozzánk. Az üzenet – Izajás szavaiból kiindulva (Iz 41,13-20) – nem az, hangsúlyozta a pápa, amit az Úr mond, hanem ahogyan mondja. Isten gyöngéden szól hozzánk.

Amikor megfigyeljük, hogy egy apuka vagy egy anyuka hogyan beszél a gyermekéhez, látjuk, hogy kicsinnyé válnak és gyermeki hangon, gyermeki gesztusokkal beszélnek. Ha valaki kívülről nézi őket, azt gondolhatja: milyen nevetségesek! Ha a szülők a megszokott módon beszélnének, a gyermek talán akkor is megértené, de ők a gyermekek módján akarnak hozzájuk beszélni. Odamennek gyermekükhöz, és hozzá hasonlóvá válnak. Így tesz az Úr is, hívja fel a figyelmünket a Szentatya.

A görög teológusok Istennek ezt a magatartását úgy fejezik ki, hogy Isten leereszkedik az emberhez, hogy egy legyen közülünk. Ez az Úr nyelvezete, egy apa és anya nyelvezete. Az Úr szava? Igen, halljuk, amit mond, de arra is figyeljünk, hogy hogyan mondja. Nekünk azt kell tennünk, amit az Úr tesz, és ahogyan teszi: szeretettel, gyöngédséggel, úgy, hogy lehajolunk testvéreinkhez.

Isten olyan, mint egy lágy szellő, egy halk susogás. Az Úr így közelít felénk, szeretete csöndjének susogásával, látványosság nélkül. Kicsinnyé lesz, hogy engem naggyá tegyen. Isten a halálba megy, lealacsonyítva magát, hogy én élhessek.

Ez az Úr nyelvezetének zenéje és meg kell ezt hallanunk karácsony közelében. Nagyon jót tesz ez nekünk. Általában a karácsony zajos ünnepnek tűnik: jót tesz nekünk egy kis csönd, hogy meghalljuk a szeretetnek e szavait, a közelség, a gyöngédség szavait.

Szentatyánk ezen üzenetével kívánunk minden olvasónknak kegyelemben gazdag karácsonyt és áldásos újesztendőt!

(Vatikáni Rádió nyomán)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fásított domboldal, ahol a fák árnyékában több mint 100 éve kisebb-nagyobb épületek helyezkedtek el. A fák az évek folyamán eltávoztak a helyszínről, az épületek pedig a 100 évvel ezelőtti helyzetet felidézve, újra telepített fákkal körülvéve, várják megújulásukat a befogadott pályázatunk anyagi hozzájárulása mellett.

A környezet változtatásának igénye már évek óta érlelődött bennünk. Jöttek, mentek a vélemények a hogyan továbbról, de valahogy a szavak nem akartak testet ölteni. Mígnem tavasszal, minden engedély birtokában a Bakó-Fi Kft. hat tagjának - köztük Bakó Norbival, Lacival és Andrással, már az Európa-bajnokságon hírnevet szerzett magyar favágó válogatott tagjaival - köszönhetően három munkanap alatt „konyhakész” állapotba került a 19 veszélyesnek ítélt 110 éves kőrisfa. A kitermelés költségének (30 és 60 ezer Ft között van egy fa kivágása) átvállalása mellett a kitermelt fára sem tartott a Bakó család igényt, hanem a Karitász közreműködésével a rászorulók húsvéti ajándékára ajánlotta fel, melyet kettős felügyelet mellett 25 címre, a GAMESZ Virág Robi által vezetett teherkocsija szállított ki. A kiszállítás alatt is több közmunkás tevékenykedett azzal, hogy a tűzifának már nem jó gallyakat eltüzelve, szabad területet biztosítson a terep rendezéséhez.

A letisztított terepen a Zsiga-Ács markolója vette át a „szót”, eltávolítva minden olyan fatönköt, melynek kiemelése nem veszélyeztette a stációk épségét. A kiemeléskor keletkezett hatalmas gödrök sem sokáig ásítoztak az ég felé, mert az AGROMÉRA a kitermelt fatönkök elszállítása mellett sok köbméter karámföldet is odahozott. A termőföld Nagy Gábor gépének közreműködésével, tereprendezéssel egybekötve került a gödrökbe, olyan minőségben, hogy abba már a fűmag is kiszórható lett. Igaz álmunkat keresztülhúzta a nyári aszály, mert a megálmodott zöld gyep csak nyomokban alakult ki. Ám tudjuk azt, amit az idő elvesz, vissza is fogja adni.

Míg a tereprendezése folyt, a háttérben Surman Mihállyal az élen többen is tevékenykedtek azon, hogy a területhez illő, a talajt jól elviselő fafajok kerüljenek telepítésre a kálvária-kert ligetszerű kialakításánál.

A fák telepítésének legjobb ideje a lombhullás után van Ezt támasztotta alá minden szakember, így az előbb megnevezett személy mellett a pilismaróti erdőmérnök, Kiss Balázs, kinek javaslatára a 24 db telepítő gödör ásása már október végén megtörténhetett. Öröm volt látni, hogy október 24-én, a képen is látható 48 testvérünk (több is lett volna) vett kezébe ásót, csákányt, fejszét, kapát és lapátot, hogy megküzdve az előállt nehéz körülményekkel, munkájával is tanúskodjon a tettek közösség építő erejéről.

November 13-án délután, a Balassa Logisztik Kft Ducatója a szervezők kezelésében fuvardíj nélkül meghozta a Konopás András által lefoglalt 3 db csertölgy, 2 db kocsánytalan tölgy, 4 db mezei juhar, 3 db kislevelű hárs, 2 db virágos kőris és 2 db török mogyoró összetételű, közel 80 kg-os földlabdás díszfát. Ezeket másnap 9 órától, a fotón is látható 20 személy el is ültetett szakember jelenlétében és a háttérben lévők kiegészítő eszközök és víz biztosítása mellett.

A hiányzó fák megérkezése sem váratott magára sokáig. A 4 db vörös tölgyet és a 4 db nyírfát november 26-án az AGROMÉRA erdészeti ágazata saját kocsijával szállította a telepítés helyszínére, melyet az ott várakozó segítő kezek azonnal el is ültettek.

Megjegyezni kívánom, hogy a munkálatok során több mint 100 testvérünk adta jelét munkájával az Egyházközségünkhöz történő ragaszkodásának úgy, hogy közben gondos kezek által mindig virágokban tündökölt a templomkertünk. Mindig volt dolgos kéz, hogy a plébánia és a cserkészház kertjében növekedjék a kispapok támogatására termesztett kukorica, és állagmegóvásban részesedjen az Arany János utcai ingatlanunk.

Nevek további felsorolása nélkül - azokat őrizzék meg az utókornak a munkálatok során készült fotók és keletkezett dokumentumok - köszönet jár minden résztvevőnek a megvalósulásokat segítő és a jövőben is követendő tetteikért. Ez a köszönet most az újságunkban jelenik meg, ám az örömtelibbet egykor attól is megkapjuk, akiért ezeket a közösség alkotó cselekedeteket véghezvittük.

(Érsekvadkert, 2015. december 1., Molnár; fotók: Barák B.)

Gyorsuló idő

Mindig megdöbbenünk, milyen gyorsan elszaladt megint egy év. Még szerencse, hogy az egyházi év előbb kezdődött, az adventi várakozással, így lelkileg fel tudunk készülni a „világi” időszámítás új esztendejére. Az emberben mindig lappang egy kis gyász és keserűség, mert eltemetünk megint egy évet a saját életünkből is, de van benne egy kis diadalérzés is, hiszen életben maradtunk, túléltük ezt a nehéz évet is. Nemsokára várhatjuk a tavaszt és a velejáró kisebb fűtési számlákat. Jómagam sosem voltam a nagy szilveszteri mulatságok híve, mindig elcsodálkoztam azon, hogy az emberek mennyi pénzt költenek tűzijátékra, pezsgőre, mitől ez az össznépi, sőt összemberi vidámság, amikor inkább szomorkodni kellene, hogy ismét kevesebb lett a földi időnk, vagyis alkalmunk a békés, értelmes munkára és jócselekedetekre. Persze a „fiatalság – bolondság”, a fiatalok úgy érzik, még rengeteg idejük van, az öregek meg fázósan összehúzódnak, alig tudják kivárni az éjfélt, és szerencsések, ha van még kivel koccintani a Himnusz elhangzása után.

Minden évben gyorsabban telik az idő. Nem csak mi érzékeljük így ezt, hanem az események is egymásra torlódnak környezetünkben. Már nemcsak a tegnapi hír számít réginek, hanem az egy órával ezelőtt felröppent is. Hiszen az internet világában a nyomtatott sajtó is csak kullog a történések után. A hírközlés valóban egyetlen „világfaluvá” tette az egész földgolyót, de egyúttal megérthetetlenné és áttekinthetetlenné is, hiszen nincs időnk felfogni és súlyuk szerint kezelni az eseményeket.

Az újkori népvándorlás nem hoz könnyű évet nekünk, magyaroknak sem. Nap mint nap láthatjuk a lépéseinket követő külső és belső acsarkodásokat. Mondhatnánk, hogy mi, keresztény magyarok, már megszoktuk ezt, bár a rossz dolgokat nehéz megszokni. Nekünk, keresztényeknek talán kicsivel könnyebb viselni a terheket, mert ahogyan Krisztus királysága sem e világról való, ugyanúgy a mi vigasztalásunk sem ígéri, hogy egyre jobb lesz az életünk, és egyre könnyebb lesz a mindennapi teher.

A félelmetesen gyorsuló időben szertefoszlanak a hitek és hiedelmek, hogy az ember igába hajthatja a természetet, hogy a tudomány majd megoldja az emberiség gondjait, s hogy utódaink élete egyre jobb és szebb lesz, ha mindenki szorgalmasan dolgozik. Mindnyájan érezzük, hogy egy civilizáció végére értünk, amely Istent elhagyva felemésztette a Föld kincseit és immár az emberi létezést is veszélybe sodorta.

Ahhoz, hogy tiszta szívvel valóban boldog új esztendőt kívánjunk magunknak és az egész világnak, nekünk is magunkba kell szállnunk. Vajon megtettünk-e minden tőlünk telhetőt, hogy előkészítsük „az Úr ösvényeit” és felkészüljünk az idők végére, amikor új eget és új földet kapunk a romlandó régi helyett? Vajon tudunk-e ismét hazát teremteni ebből a szegény, meggyötört kis országból, és emelt fejű nemzetet a megalázott, rettegő lakosságból?

Adjon Isten mindannyiunknak erőt és a hitet az országépítéshez úgy, hogy közben Isten országát is építgessük először önmagunkban és szeretteinkben, s általunk a hite hagyott Európában!

(… Szentmihályi Szabó Péter írása alapján)

Vissza az újság tetejére

BÚÉK!

Kedves Olvasóink, búcsúzzunk az óesztendőtől azzal a reménnyel, hogy boldog esztendőnk lesz. Ragyogni fog ránk a Világ Világossága, és mi befogadjuk, hogy magunk is továbbadjuk az Igazság és az élet ragyogását, ha kell, azon az áron is, hogy üldöztetést szenvedünk az igazságért. Nem keservesen, hanem boldogan, ahogy az Úr ígérte. Derűsen is, próbáljuk derűsen. Talán segít ebben a következő magyar anekdota.

A negyedik parancsolat.

Tszanta úr, az ökumenikus népnevelő mesélte azon a különös májusvégi délutánon, amikor két hónap óta először esett az eső.

Képzeljék, barátaim, szülővárosomban, T.-ben elfogtak egy embert, aki betörte a református templom ajtaját.

Rablás? – kérdezte Szőlősgazda, amúgy szokásos újságolvasó.

A rendőrség is erre gondolt először, hanem amikor elkapták a tettest, az töredelmes beismerő vallomást tett.

Részeg volt- próbálkozott újra Szőlősgazda.

Rosszabb, felelte Tszanta úr. Gyónni akart a szerencsétlen. Meg akarta gyónni, hogy előzőleg fojtogatta az édesanyját. Ez rövidesen be is igazolódott. A mamát kórházba is kellett szállítani. A vádat így rablás helyett emberölési kísérletre módosították.

No, de a reformátusoknál nincsen gyónás! – találta fején a szöget Édesszájú Lóorvos. – Ha járt volna hittanra, tudhatta volna, s nem töri be a templomajtót.

Ha meg is tanulta volna a hittanleckét – mosolygott Szépasszony-, akkor az anyukáját sem fojtogatta volna.

És az én mesém is elmaradt volna, hajtotta meg magát Tszanta úr.

(Czakó Gábor)

Vissza az újság tetejére

Templombúcsú 2015

November 30., hétfő este van. Megtelt a templomunk az este 6-kor kezdődő szentmisére, mert a hagyomány és hűség jegyében Szent Andrásnak, templomunk védőszentjének ünnepét üljük most. Felemelő, megható és példaértékű volt a „Nagy-Magyarországot” lefedő hét atya (Berta László, Kelemen Zoltán, Krizan Marián, Lukács András, Luteránus Péter, Tóth Ferenc, Urus Attila) közösségben bemutatott szentmiséje, miközben a gyóntatószék sem árválkodott egymagában. A bűnbánók Horváth József atya szolgálatával, megtisztult szívvel fogadhatták az apostolok által hirdetett Urat, a szentáldozásban.

Egyházközségünk fő ünnepén a szentmise főcelebránsa egykori káplánunk, az erdélyi születésű Urus Attila volt. Tanításában felhívta figyelmünket arra, hogy miként Pétert és Andrást hívta Jézus az „emberhalászatra”, úgy ma bennünket hív hasonló feladatra. A hívás szüntelenül érkezik. Minket is hív az Úr, még ha környezetünk zaja miatt sokszor meg sem halljuk hívó szavát. Hallásunk kifinomulásában jól jön az egyházi év kezdő hónapja, az advent. Itt az ideje az önvizsgálatnak, az elcsendesedésnek, a hívó szó meghallásának, a korszellem háttérbe szorításának, ismét rádöbbenve arra, hogy életünk Isten irgalmából és jóságából eredő ajándék. Tudatosodjék bennünk ezen az ünnepen, hogy Isten irgalmassága nem más, mint viszont szeretetet váró végtelen szeretet. Ennek tudatában törekedjünk mindjobban az életszentségre, ami meghozza bennünk és általunk környezetünkben is a nyugodt, békés életet. Ehhez meg kell tanulnunk várni és virrasztani, hogy megláthassuk a soha el nem felejthető Istenarcot.

Segítsen ebben mindannyiunkat Szent András apostol és az adventi készület. A szentmise keretében verssel, virággal, néhány gondolattal és jelképes ajándékkal köszöntöttük plébánosunkat, András atyát, hogy még hosszú ideig szolgálhasson közösségünk emberhalászaként.

(Érsekvadkert, 2015.11.30., Molnár J.; fotó: Kristók J.)

Vissza az újság tetejére

A sajtó bűnei

A sajtó bűneiről írva nem a mindenkori földi törvényt sértő sajtóra gondolok, hanem a sajtó által okozta szellemi és erkölcsi károkra, a jogilag ezek miatt nem büntethető nyomdai és elektronikus termékek előállítóinak és terjesztőinek bűneire. Elnézően azt mondhatjuk, hogy demokrácia van, szólás- és sajtószabadság, mindenki azt ír és mond, amit akar, a „piac” és a közvélemény majd kiszűri a jót és elutasítja a rosszat. Nehéz ezzel a felfogással vitatkozni, hiszen a szabadságnak ez az értelmezése a nyugati értékrend egyik alapja, és a cenzúra diktatórikus intézményét általában mindenki elutasítja.

A senki által sem korlátozható és ellenőrizhető média korunkban a legfontosabb hatalmi ággá vált, amely egyszerre képviseli üzleti, kereskedelmi és politikai érdekeket, akár kormányokat megdönthet, háborúkat és újkori népvándorlást is gerjeszthet, sőt pénzügyi, gazdasági válságot is előidézhet egy globális médiahatalom. Az információ tartalma, igazsága vagy hazugsága, ferdítése vagy elhallgatása ugyan általában utóbb kiderül, de az okozott kár már nem hozható helyre, nem is szólva a rémhírekről, melyek az internet korában fénysebességgel terjednek. A keresztény sajtó kivételt jelent, mert valláserkölcsi okokból nem csatlakozhat a rossz hírekre és üzenetekre szakosodott médiához. Neki az Örömhírt kell közvetítenie, mindazt a jót és szépet, amit a Teremtő és a teremtett világ nyújt az emberiség számára.

Márpedig „modern” kultúránkban a jó és a szép, sőt már az észszerű dolgok is unalmasak a hír- és véleményfogyasztó tömeg számára. Ha kenyeret nem is, legalább cirkuszt akar, és meg is kapja, mint napi kábítószert. A bulvár- és pletykamédia szolgáltatóipara függőséget okoz, egyúttal eltereli fogyasztóit a valóban fontos események hátterének megértésétől, lehetőleg sok képpel és kevés szöveggel, a funkcionális analfabéták seregét növelve. A szellemi és erkölcsi igénytelenség folyamatos színvonalesést idéz elő a médiában, a nézettség, hallgatottság, olvasottság statisztikái a közszolgálati szférát is olyan versenyre kényszerítik, amelyben sohasem győzhet, ha betartja saját szabályait. Az utóbbi időszakban a katolikus sajtó elszántan próbál küzdeni azokkal a liberális lapokkal és internetes portálokkal, melyek rendre és szervezetten félremagyarázzák Ferenc pápa szavait, megnyilatkozásait, hogy ezzel is gyengítsék az Egyház egységét, tanítását. Úgy dicsérik a pápát, mint aki teljesen meg akarja reformálni az Egyházat, keblére ölelve mindenkit, aki eddig szembeszállt a katolikus tanítással. A „liberális” pápa és a „konzervatív” Egyház tételezése és állandó hangsúlyozása sokakat - papokat és hívőket egyaránt - elbizonytalanít, ugyanakkor felbátorítja a katolicizmus ellenségeit.

A média olyan, mint minden eszköz; ahogyan késsel lehet kenyeret vágni, de ölni is. Jobb, ha szembenézünk a tényekkel: a globális média akarva-akaratlan a lélekgyilkosság bűnébe esett, fogyasztása kiskorúak és műveletlenek számára veszélyes.

(… Szentmihályi Szabó Péter cikke alapján)

Vissza az újság tetejére

A keresztség és halál

Keresztségünk fontosabb esemény, mint a halálunk. Ebben nem a látvány dönt. A keresztséggel tiszták leszünk és befogadóak. Nyitottak Isten Országára. A halál viszont csak egy lépés, amikor a tér-idő-anyag-világ és a bűnök szorító kereteiből kilépünk. A keresztségteremtő cselekedet, a halál viszont csak következmény. Már csak ezért sem egyenrangúak. A keresztség és a halál, mint események abban hasonlítanak, hogy mindkettőnek csak az innenső oldalát látjuk. A keresztség nélküli állapot visszásságait és a halál előtti emberi állapotot látjuk. De hogy utánuk mi van, az már hitbeli kérdés.

És itt ne azokra alapozzunk, akik megkeresztelkedtek, de úgy élnek, mintha ez nem történt volna meg. Nem ők jelentik a mércét, hanem azok, akik arra törekednek, hogy mindennapi keresztjüket a feltámadás jegyében hordozzák. Keresztség és halál így lesz érthető, mert így látható a másik oldaluk is. Gondoljunk erre is, amikor felkeressük temetőben nyugvó, a feltámadásra váró szeretteink sírjait.

(Sánta János cikke alapján)

Vissza az újság tetejére

Kolping hírek