Mennybemenetel-búcsúzásaink
Szentmiseszándékok 
Jenő 70!
Fatima 100
Események dióhéjban
Gondolatok a pénzről és a bankárokról
Mekkora az akkora
Hívom a családokat
Ministránstalálkozón jártunk
Ingyenes jogi tanácsadás
Kolping híreink
Híreink

Mennybemenetel-búcsúzásaink

Fatima 100

Nagy ajándéka ennek az évnek a Fatimai centenárium. A Szűzanya jelenéseit három angyali jelenés előzte meg.

1917. május 13-án a Portugáliai Fatima közelében egy Cova da Iria nevű helyen a 10 éves Lúcia Santos és unokatestvérei a kilencéves Francisco és a hétéves Jácinta egy asszonyt pillantottak meg, aki ragyogóbb volt, mint a nap. A Rózsafüzér királynőjeként mutatkozott be nekik.

Az asszony a gyermekeket imádságra, bűnbánatra buzdította és a békéről beszélt nekik, ami a világháború borzalmai után újra elhozza a földre a szeretetet. A Szűzanya közölte a gyerekekkel, hogy öt egymást követő hónap 13. napján, ugyanabban az órában újra eljön és várja őket. Az utolsó alkalommal pedig mindenkinek megmutatkozik. A gyermekek teljesítették a kérést és június, július, szeptember és október hónap 13. napján ismét megjelent nekik a szent Szűz. Az augusztusi jelenésről azonban lemaradtak, mert a gyermekeket kihallgatás miatt fogva tartották, így néhány nappal később augusztus 19- én történt a jelenés. A hatodik alkalommal 1917. október 13-án, mint egy 70 ezer ember láthatta meg a napcsodát. A nap megnagyobbodott, forogni kezdett, majd úgy tűnt, hogy rázuhan a földre.

A napcsodát követően a kispásztoroknak a Szűzanya három alakban mutatkozott meg: 1. A Szent család körében. 2. Fájdalmas Anyaként. 3. Kármelhegyi Boldog asszonyként.

A jelenések során a Szűzanya titkokat bízott a pásztorgyermekekre. A három titok közül az első a pokol látomása és azoknak a bűnöknek a jövendölése, amelyek a világra várnak, ha nem hallgatnak Mária intéseire.

A második titok Mária szeplőtelen szívének tiszteletének kinyilatkoztatása, amely reménycsillag a világ békéje és a lelkek üdvössége számára. E két titkot 1942-ben hozták nyilvánosságra.

A harmadik titkot Lúcia nővér 1959-ben egy zárt borítékban eljutatta XXIII. János pápának, aki elolvasása után úgy határozott, hogy nem tárja fel annak tartalmát. A nyilvánosságra hozataláról 2000-ben döntött II. János Pál pápa.

Részlet a titokból: „Láttunk egy fehér ruhába öltözött püspököt, akiről úgy éreztük, hogy a szentatya. Ment botladozó léptekkel fölérve a hegy tetejére, térdre borult a nagy kereszt lábánál és egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá meglőtte őt.”

II. János Pál pápa ellen 1981. május 13-án követtek el merényletet, amikor a pápa a Szent Péter térre érkezett a szokásos szerdai általános kihallgatásra. A pápa négy golyót kapott és súlyos vérveszteséget szenvedett.

A fatimai jelenések első napja és a merénylet közötti egybeesésről így nyilatkozott II. János Pál pápa: „Nem tudom, ki adta a fegyvert a gyilkos kezébe, de azt tudom, hogy ki térítette el a golyót: egy láthatatlan kéz, egy anyai kéz irányította.”

Szent II. János Pál pápa háromszor is felkereste Fatimát. Először 1982. május 13-án látogatott a portugáliai Fatimába, hogy hálát adjon a Szűzanyának, hogy életben maradt a merénylet után. 1991-ben a merénylet tizedik évfordulóján ismételten felkereste a kegyhelyet, valamint 2000-ben is ellátogatott a Fatimai Szűzhöz. A látogatások során a pápa még találkozott az egyetlen életben maradt fatimai látnokkal Lúcia de Jesusszal, akinek még háromszor jelent meg a Szűzanya. A találkozások alkalmával Lúcia nővér beszélt a pápának a három titokról. Ferenc és Jácinta gyermekként hunytak el. Lúcia pedig előbb Dorottya rendi, majd Karmelita apáca lett.

Ferenc és Jácinta 1919 és 1920-ban hunytak el. Akiket a ma már szentként tisztelt II. János Pál pápa 2000-ben avatott boldoggá Fatimában. Ferenc pápa a jelenések 100. évfordulóján a gyermekként elhunyt két kis látnokot a szentek sorába iktatta. Ünnepük február 20-án van.

Lúcia 2005. február 25-én hunyt el.

Legyünk mi is Mária anyai szeretetének munkatársai, vegyük komolyan a bűnbánatra, imádságra és a rózsafüzér imádságának szeretetére buzdító szavait.

Az írás a 2017. évi Magyar Katolikus Kincses Kalendárium és a Bonum Tv 2017. 05. 13. adása alapján készült.

Böjte Csaba ferences testvér megosztotta gondolatait a bankárokról, a pénzről – hogy ez a téma ne legyen újabb gyűlölködés, megosztottság forrása.

Minap egy társasággal találkoztam, akik nagyon vehemensen szidták a bankárvilágot, mely ugye „nyakunkra hozta ezt a nagy gazdasági krízist”. Megkérdezték, hogy én mit is szólok ehhez a kérdéshez. Egy darabig hümmögtem, de aztán időt kértem és megígértem, hogy majd hozzá szólok ehhez a kérdéshez egy kis elmélkedés után.

Kezembe vettem a Szentírást, és arra próbáltam ráfigyelni, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus mit tanít a pénzzel, a bankvilággal kapcsolatosan. Néhány szentírási rész ötlött különösebben is a szemembe: Jézus a talentumát elásó embernek azt mondja, hogy: „Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza! Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van! Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” (Mt 25.)

Ezek szerint a Mesternek nincs baja a bankárokkal, sem magával a pénzzel, sem az anyagi világgal. Végül is Isten teremtette az anyagi világot, még az aranyat is, mely bolygónkon is megtalálható, bár tudjuk ugyancsak Jézus Krisztustól, hogy: „Bizony, nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába.” (Mk 10,17-30)

Jézus nem haragszik a pénzzel foglalkozó emberekre, még azokat sem kerüli, akik csalnak. Betegnek kell az orvos! Csodálatos a történet Zakeussal: „Ezután Jerikóba ért (Jézus) és áthaladt rajta. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Ezért előre futott és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: ‘Zakeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.‘ Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: „Bűnös embernél szállt meg.” Zakeus pedig előállt, és ezt mondta az Úrnak: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki.” Lk.19.1-8

Többször is elolvastam az egész részt, de Jézus nem kéri sehol ettől az embertől, hogy változtassa meg a munkahelyét, hagyjon fel a mesterségével. Egyszerűen csak annyit mond a megtért vámosnak: „Boldogság költözött ma ebbe a házba!”

Jézus maga is elfogadta a pénzt, sőt az apostolok missziós csapatának még pénztárosa is volt: „Mivel Júdás kezelte a pénzt, némelyek azt gondolták, hogy Jézus megbízta: ‘Vedd meg, amire az ünnepen szükségünk lesz.‘ Vagy hogy adjon valamit a szegényeknek.” (Jn 13.)

Krisztus nem azt akarja, hogy pusztítsuk el a bankárokat a bankjaikkal együtt, hanem azt szeretné, hogy ők is - akárcsak mindenki más -, az anyagi világot bátran használják, de ne legyenek annak rabjai. Isten nem azt akarja, hogy valakik ellen háborúzzunk, hanem csak azt, hogy a szeretet, a jóság útján járva szabadon kövessük Őt. A pénz csak eszköz, és ezt is akárcsak bármilyen más eszközt, lehet jóra is használni, de általa lehet hatalmas bukásba is sodródni.

Szent Ferenc szellemében én azt tartom, hogy a pénz az ördög ganaja, és éppen ezért, ha adnak nekem belőle, arra is használom, amire való: szépen elterítem a ‘földön‘. Igen elterítem, hogy egy-egy gyermek, vagy életet szolgáló intézmény jobban fejlődjön, haladjon, kibontakozzon. Úgy gondolom, hogy akkor van baj, ha elkezdjük gyűjtögetni, halmozni, és az általa képviselt hatalommal megpróbálunk visszaélni. Ha valaki a sílécen száguldva nagyot esik és összetöri magát, nem a síeléssel van baj, hanem azzal az emberrel, aki tudás, tapasztalat, óvatosság nélkül egy olyan sípályára merészkedett, hol magában és másokban kárt tett. Fontosnak látom ezeket a gondolatokat megosztani, hogy ne nyissunk új frontot a gyűlöletnek, a haragnak, és hogy egyes bankárok nyilvánvaló bűne miatt ne ítéljük el a pénzvilág minden szereplőjét.

Kisebb testvéri szeretettel, Csaba testvér.

Vissza az újság tetejére

Mekkora az akkora?

Vissza az újság tetejére

Hívom a családokat

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Az egyetemen a laboratóriumi gyakorlatokhoz a hallgatókat kettesével osztották be. Legtöbben előre megállapodtak valakivel, hogy dolgozzanak együtt, kérjék a laborvezetőtől, hogy „mérőpárt” alkothassanak. Ezek a megállapodások nagyon sokféle alapon születtek, voltak, akik igyekeztek olyan párt találni, aki náluk jobb tanuló lévén segít megoldani a feladatokat, mások szimpátia alapon választottak vagy régebbi barátságukra alapoztak, és voltak, akik hagyták, hogy a laborvezető jelölje ki párjukat, mondván, úgyis kiszámíthatatlan, hogy mi sül ki az ilyen együttműködésből. Az egyik lány-hallgató megkérdezte azt a fiút, akivel már többször jókat beszélgettek, hogy lenne-e kedve „mérőpárrá” alakulniuk. A fiú azonnal igent mondott, mert ez a lány felkeltette az érdeklődését, de ő nem mert kezdeményezni, félt a visszautasítástól, meg a többiek gúnyos megjegyzéseitől. Egyébként mind a ketten az évfolyam legjobbjai közé tartoztak, tehát jó esély volt a sikeres együttműködésre. A gyakorlati feladatokat jól megoldották, aztán egyre több időt töltöttek együtt. A tanulásban is segítettek egymásnak, együtt mentek moziba, a tanítási szünetekben is találkoztak. Az évfolyamtársak hamar tudomásul vették, hogy ők ketten párt alkotnak, de minthogy nem vonultak el, nem szakadtak el a többiektől, ez senkit sem zavart, természetesnek tekintették kapcsolatukat, hiszen az ilyen egyetemi kapcsolatok gyakoriak voltak. Mindkettőjük családja is örömmel vette tudomásul, hogy lányuknak, illetve fiuknak ígéretes kapcsolata van.

Milyen szempontok alapján választjátok-választottátok ki azt a fiút, illetve lányt, akivel kapcsolatot szeretnétek építeni?

Az egyetem elvégzése után különböző munkahelyeken kezdtek dogozni, de kapcsolatuk nem szakadt meg. Továbbra is sokat voltak együtt, együtt mentek szórakozni, kirándulni. A volt évfolyamtársak, barátok, meg a családok várták, hogy mikor jelentik be az esküvőt. A lány azt mondta szüleinek, hogy ez közöttük nem téma, de tudja, hogy majd eljön az az idő, amikor a fiú eldönti: feleségül akarja-e kérni. Neki nem sürgős, jól érzi magát így, különben sem tartja helyesnek, ha a lány kéri férjül a fiút. A fiú azzal hárította el a kérdést, hogy semmi okuk nincs összeházasodni, mindketten elégedettek jelenlegi helyzetükkel. Semmi és senki nem kényszerítheti őket arra, hogy összeházasodjanak, Isten szabad akaratot adott nekik, ha tehát úgy látják, hogy mindegyikőjüknek az a jó, ha összeházasodnak, akkor amellett döntenek. A házasság elköteleződés valaki mellett, felelőtlenség lenne huszonévesen vállalni egy életre az elköteleződést, a hűséget, a kitartást.

A házasság megkötésének sokszor vannak objektív és sokszor szubjektív akadályai. Mi segít elhárítani az ilyen akadályokat? Milyen szerepe van az előttünk járó generációnak egy-egy ígéretes párkapcsolat kiteljesedésében, esetleg zátonyra futásában?

Teltek-múltak az évek, a két ember szépen haladt előre pályáján. Ahogy haladtak, egyre többet dolgoztak. Doktori fokozat, vezetői beosztás, anyagi biztonság jelezte sikerességüket. Most igazán nincs időnk arra, hogy a házassággal foglalkozzunk – szokták mondani. Közben mindkettőjük szülei meghaltak, testvéreik családot alapítva elköltöztek, azon vették észre magukat, hogy egyedül vannak, nem csak egy-egy lakásban, hanem mindennapi gondjaikkal, apró, de sok odafigyelést igénylő hétköznapi ügyeikkel. Mi értelme van a lakás csinosításának, a háztartás korszerűsítésének, hiszen eddig is működött minden, eddig is megelégedésre szolgált? Egyáltalán, mi értelme van a küszködésnek, a sok munkának, a mindennapi hajszának, ha a vége csak annyi, hogy „na, ezt is megoldottam”? Kiderült, hogy kapcsolatukról önámítás volt azt mondani, hogy ez most nekik így jó, elégedetté teszi őket. Valójában az volt benne a jó, hogy kaput nyitott a boldogság felé vezető útra. Csakhogy eddig nem volt bátorságuk ezen a kapun belépni. Lehetőség volt, amivel nem éltek. Kapcsolatuk több mint húsz éve tart, most rádöbbentek: ha most sem élnek ezzel a lehetőséggel, akkor keserű, mindennel elégedetlen, magányos öregség vár rájuk. A családalapítás lehetőségét már elszalasztották, de ha önmagukat egymásnak ajándékozzák, végleg és fenntartás nélkül, akkor még értelmet nyerhet életük. A saját magukért való élet helyett egymásért kell élniük, örömöt, megelégedettséget csak az adhat, ha a másik mosolya nyugtázza szerető igyekezetüket.

Mi segít a munkára és a családra fordított idő közötti helyes arány megtalálásában?

Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő”, olvassuk a Szentírásban (Ter 2, 18). Ma is, ránk is, minden emberre vonatkozó igazság ez. Isten, aki mindegyikünket szereti, tudja, hogy egyedül nem tudunk boldogulni, ezért megteremti segítő társunkat, gondoskodik róla, hogy találkozzunk, szívünkbe ülteti a kiegészülésre irányuló vágyat. Nem könnyű felismerni a hétmilliárd ember között azt az egyet, akit Isten társunknak teremtett, akivel közös hivatásunk együtt indulni Őfelé. Isten szeretete abban is megmutatkozik, hogy a találkozás az „igazival” mindent felülmúló örömet okoz, szeretni, szerelmesnek lenni és a szerelemben egyesülni maga a boldogság.

„Szeretni valakit annyi, mint a javát akarni, és hatékonyan tenni azért” (Caritas in Veritate, 7). Aki a másik emberrel való kapcsolatában mindig csak a maga hasznát keresi, az nem tiszteli a másik embert, nem tartja tiszteletben emberi méltóságát. Ilyenkor szeretet helyett inkább önzésről beszélhetünk, az önző ember nem tiszteli a másikat, előbb-utóbb pedig magára marad, kiszolgáltatottá válik. Amilyen mértékben másoknak odaajándékozzuk magunkat és a javukat szolgáljuk, olyan mértékben tiszteljük őket. „Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti.” (Lk 17,33)

Hogyan válhatunk egy individualista, anyagiakat elsődlegesnek tekintő társadalomban önzetlenül is sikeressé?

Az ember életének minősége kapcsolatain múlik. Ha két ember kapcsolata a kölcsönös tiszteleten és egymásnak való odaajándékozáson és elfogadáson alapul, akkor ők „jól élnek”. Abban a társadalomban pedig, amelyben a tiszteletteli és ajándékozó lelkületű kapcsolatok dominálnak, jó élni. A krisztusi aranyszabály a társadalmi együttélés alapja: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük”. (Mt 7, 12) A „jól élő” emberpárokból olyan társadalom alakul ki, ahol jó élni. Az tehát, hogy milyenek a házasságok, közügy, és nem magánügy. A házasságra épülő család a társadalom közjava.

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

© Híreink „Magyar Kurír” forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók.