A léleknek ünnepre van szüksége
Szentmiseszándékok 
Segíts a szenvedésben!
A fiad elvesztésének fájdalma
Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott
Az emberi szándék mögött
Jövőt és reményt adok néktek
Hazafiasság és kereszténység
Az egyház mi vagyunk
Nagymamáink bölcsessége II.
Értem parancsodat
Széchenyi István imája
Ingyenes jogi tanácsadás
Önkormányzati hírek
Kolping híreink
Híreink

A léleknek ünnepre van szüksége

A fiad elvesztésének fájdalma

Egy hosszú munkával töltött keddi napon épp hazafelé tartasz. Bekapcsolod a rádiót. Egy kis indiai faluról beszélnek, ahol néhány lakos hirtelen, különös módon halt meg egy influenzától, melynek eddig még a létezéséről sem hallott senki. Ez nem is influenza, de már három-négy áldozatot szedett össze. Sőt már orvosokat is küldtek tanulmányozni az esetet. Érdekes, azonban nem gondolkozol túl sokat rajta. Vasárnap hazafelé a templomból újabb hírt hallasz. Csak annyit mondanak, nem három falusiról van szó, hanem harmincezer emberről Indiának a hegyes vidékein. Este már a tévében, a CNN reklámsávján is ez fut: Atlantában is tartanak az emberek az ismeretlen betegségtől.

Másnap reggel, mikor felkelsz, már címlapon van az eset. Nem csak Indiáról van szó… Pakisztán, Afganisztán, Irán is fertőzött, és mielőtt felfognád, mindenhol ezt hallod. Már csak „titokzatos kórként” emlegetik. Az elnök saját és családja nevében mindenkit biztosít imáiról és reménykedik, hogy minden jóra fordul. De mindenki csak arra tud gondolni: „Hogyan fogjuk ezt túlélni?”

Mikor már a francia elnök közleményt ad ki, egész Európa sokk alatt van. A határokat lezárják. Az indiai, pakisztáni, vagy bármely olyan járatok, melyek fertőzött országból jönnének, törölve vannak. Ezért ma éjjel a CNN-t nézed, mielőtt aludni mennél. Leesik az állad, mikor egy síró francia nő beszél a hírekben. Párizsban fekszik a férje kórházban, a titokzatos kórban haldoklik. Európát is elérte…

Pánik és sztrájk. Azt mondják, miután megfertőződtél, egy hétig semmit nem érzel. Aztán négy napig kibírhatatlan tüneteid lesznek, amikbe végül belehalsz. A britek is lezárják a határokat, de már késő. Dél-Hampton, Liverpool, Észak-Hampton… Kedd reggel az Egyesült Államok elnöke a következő közleményt adja ki: „Egy nemzetbiztonsági veszély miatt minden járatot Európából és Európába töröltünk. Ha a szeretteid a tengeren túl vannak, sajnálom. Nem jöhetnek vissza, amíg meg nem találjuk az ellenszert erre a titokzatos kórra.” Négy napon belül nemzetünk belezuhan a veszélybe. Az emberek aggódnak: „Mi lesz, ha a mi országunkat is eléri?” Kedden a papok azt mondják, ez Isten akarata, így próbál meg minket. Szerda éjjel épp a templomban gyűlik össze imádkozni egy kisebb társaság, mikor valaki berohan a parkolóból és ordítja: „Kapcsoljátok be a rádiót, kapcsoljátok be a rádiót!” Két nő fekszik a Long Island-i kórházban a titokzatos kór miatt. Úgy tűnik, órákon belül a betegség eléri az országot.

Az emberek versenyt futnak az idővel, próbálnak ellenszert találni. Semmi sem működik. Ahogy gondoltuk, átjutott a határon. És akkor hirtelen, új hírek jönnek. A rejtélyt megoldották. Megtalálták az ellenszert. Meg tudják csinálni. Csak valakinek a vérére van szükség, aki sosem fertőződött meg, teljesen ártatlan. Ez a megoldás, csak ennyi kell. Középnyugattól kezdve, minden sürgősségi rádióadáson, mindenkit egy egyszerű dologra kérnek: Menj a legközelebbi kórházba, és vizsgáltasd meg a véredet! Ez minden, amit kérnek tőled. Siess gyorsan, biztonságban a kórházba. Biztos lehetsz benne, hogy mikor a családoddal pénteken késő éjjel bemész a kórházba, hosszú sor áll ott, és nővérek, doktorok jönnek sorba, egy szúrás, vért vesznek és feliratozzák. A hitvesed és a gyermekeid is ott vannak, azt mondják: „Várj itt a parkolóban, és ha a nevedet mondják, menj haza.” Körülállnak az ijedt szomszédok, azon gondolkoznak, mi is történik a Földön, és lehet, hogy itt a világvége.

Hirtelen egy fiatalember rohan ki ordítva a kórházból. Egy nevet kiált, és egy papírt lobogtat. Mi? Újra kiált! A fiad felhúzza a dzsekijét és azt mondja: „Apu, ez én vagyok.” Mielőtt bármit tehetnél, megragadják a fiadat. „Várj egy percet, tarts ki!” De azt mondják: „Minden rendben, a vére teljesen tiszta, mint a hó. Csak meg akarunk bizonyosodni róla, biztosan nem fertőzött. Úgy gondoljuk megfelelő vértípusa van.” Öt feszült perc múlva kijönnek az orvosok és nővérek, sírnak és ölelgetik egymást – néhányan nevetnek is. Egy hete most először látsz nevetni valakit. Egy öreg doktor odalép hozzád: „Köszönjük, Uram. A fia vére tökéletes. Tiszta, ártatlan, meg tudjuk csinálni az ellenszert.”

Az örömhír terjedni kezd a parkolóban várakozó tömeg között, mindenki kiabál, imádkozik, nevet és sír. De akkor az ősz hajú doktor félrehív téged és a feleségedet: „Beszélhetünk egy kicsit? Nem gondoltuk, hogy a donor ilyen fiatal lesz… szükségünk van… szükségünk van az aláírásukra.” Megfogod a tollat, és akkor észreveszed, hogy a szükséges vér mennyisége üresen van hagyva. „Mennyi kell?” Az öreg orvos arca komolyra változik: „Eszünkbe sem jutott, hogy egy kis gyerek lesz… Nem készültünk erre fel. Mindre szükségünk van, az utolsó cseppig.” „De… de… Nem értem. Ő az egyetlen fiam.” „Mi itt most az egész világról beszélünk. Kérem, írja alá. Sietnünk kell…” „Nem lehet vérátömlesztés?” „Ha lenne tiszta vérünk… Kérem, írja alá.”

Dermesztő csendben írod alá. Aztán megkérdezik: „Szeretnél vele lenni egy kicsit, mielőtt elkezdjük?” Visszamennél? Vissza tudnál menni abba a szobába, ahol ő ül, és azt mondja: „Apu? Anyu? Mi történik?” Meg tudnád fogni a kezét és mondani: „Fiam, Anyu és én nagyon szeretünk, és nem engednénk, hogy bármi olyan történjen veled, aminek nem kell megtörténnie! Érted ezt?” Akkor az öreg orvos bejönne: „Sajnálom, kezdenünk kell. Emberek százai halnak meg a világban.” Ott tudnád akkor hagyni? Ki tudnál sétálni, míg azt mondja: „Apu? Anyu? Miért… miért hagytok el?”

Következő héten a fiad temetését néhányan átalusszák, mások el sem jönnek, mert jobb dolguk akadt, ismét mások hencegő vigyorral az arcukon csak színlelik az érdeklődést… fel szeretnél ugrani, és mondani: „Elnézést a fiam meghalt érted! Nem érdekel?! Nem jelent ez számodra semmit?”

Azt gondolom, Isten is ezt akarná mondani: „A fiam érted halt meg. Nem jelent ez semmit? Nem tudod mennyire fáj ez nekem?”

A virágvasárnapi szentmise sajátossága, hogy a szertartás ünnepélyes bevonulással és körmenettel kezdődik. Ennek során történik a barkaágak megáldása és ekkor olvassuk fel Jézus jeruzsálemi bevonulását (vö. Mt 21,1-11). Ezt követően az igeliturgiában az evangélium helyén Jézus szenvedéstörténete (passió) hangzik el énekelt vagy olvasott formában (vö. Mt 26,14 – 27,66).

Mai elmélkedésünk témája legyen a jeruzsálemi bevonulás. A zsidó szokásoknak megfelelően Jézus minden esztendőben legalább egy alkalommal elzarándokolt Jeruzsálembe, hogy részt vegyen az ünnepen. Egy ilyen zarándoklaton vett részt például 12 éves korában, amikor az ünnep után a városban maradt, Mária és József napokig aggódva keresték, amíg meg nem találták a templomban az írástudók és tanítók között (vö. Lk 2,41-52). Nyilvános működése alatt többször is megjelenik a jeruzsálemi templomban, tanítja a népet és kiűzi a kereskedőket a szent helyről. Nem először érkezik tehát a városba, de mostani érkezése más, mint a korábbiak, hiszen ő tudja, hogy ez az utolsó bevonulása, kifelé már úgy jön, hogy keresztjét hordozza. A város közelében található Olajfák hegyénél megbízza két tanítványát, hogy a szomszédos faluból hozzanak számára egy szamarat, majd arra felülve érkezik a városba. E jelképes cselekedetet Máté evangélista szükségesnek tartja megmagyarázni, s benne a prófétai jövendölések beteljesedését látja, amelyek a Messiás eljövetelére vonatkoznak. Ezért idézi Izajás és Zakariás prófétákat, akik így jövendöltek: „Mondjátok meg Sion lányának: Íme, a királyod érkezik hozzád, szelíden, szamárháton ülve, egy teherhordó állat csikóján” (Mt 21,5).

Az emberek felismerik a messiási idők jelét, s Jézust királyoknak kijáró tisztelettel fogadják, faágakkal integetnek, ruháikat terítik elé a föld porába és Dávid fiaként, azaz Messiásként köszöntik őt. Nehéz megítélnünk, hogy mennyire őszinte ez a lelkesedés. Az ünnepre készülvén a felfokozott várakozást a tömeghangulat könnyen a lelkesedés felé segíti. Nem feledkezhetünk el ugyanis arról, hogy ugyanezt az ünnepre érkező tömeget néhány nappal később a vallási vezetők könnyen szembefordítják Jézussal, akinek halálát még a mostani hozsannánál is hangosabban követelik Pilátustól. A nép, a tömeg könnyen befolyásolható. Pillanatok alatt képes tűzbe jönni és lelkesedni egy jó ügyért, de ugyanilyen hamar ébred benne a gyűlölet, a harag, ha valaki ezt akarja felkelteni benne. A lelkesedés őszinteségére ugyan rákérdezhetünk 2000 év távlatából, de abban biztosak lehetünk, hogy Jézus nem törődött vele. Az ő fejében már más gondolatok jártak. Sem az éljenző néptömeg, sem Jézus tanítványai nem tudhatták akkor még, amit az Úr már tudott: ez az út számára a halálba vezet. És ő tudatosan vállalta ezt az utat. Eszébe sem jutott, hogy visszaforduljon, elmeneküljön a városból. Korábban három alkalommal is beszélt tanítványainak és apostolainak arról, hogy Jeruzsálemben szenvedés és halál várja, de a mostani bevonuláskor ők nem is sejtik, hogy mindez most fog bekövetkezni. Jézus viszont tudta, hogy küldetése hamarosan befejeződik, és nem menekülhet el attól a végső feladattól, amit az Atya bízott rá, hiszen ez lesz az Atyának való engedelmesség végső jele az ő részéről.

Az eseményeket látszólag az emberi szándékok, a rosszindulat, a harag, a gyűlölet irányítják, de mindezek mögött észrevehető Isten akarata, aki élete feláldozását kéri Fiától. Jó volna az előttünk álló nagyhét folyamán, a nagycsütörtöki utolsó vacsora eseményeiben, az elfogatás és az elítélés alkalmával, a szenvedés, a kereszthordozás és a kereszthalál során erre az isteni szándékra figyelnünk.

© Horváth István Sándor, fotó: Kristók J.

Vissza az újság tetejére

Jövőt és reményt adott néktek

Vissza az újság tetejére

Hazafiság és kereszténység

Ha kérdezik, ki vagyok, mindig azt felelem: ember vagyok, keresztény, magyar, férfi, író, nyugdíjas tanár és szerkesztő. A kereszténység azt jelenti, hogy lelkem az Istenhez tartozik, a magyar pedig azt, hogy ehhez a nemzethez, földhöz van közöm ezen a világon. A többi valójában nem érdekes, bár nem mellékes körülmény. Önmagát az ember nem tagadhatja meg, bár kétségtelen, hogy sokan lemondanak a hitükről, nemzetükről, anyanyelvükről, sőt még a nemükről is. Egyedül az öregedés folyamatát nem sikerült megállítani.

Az utóbbi ezer évben a kereszténység és a magyarság szétválaszthatatlanul összekapcsolódott. Szűz Mária és Szent István országában még a más hitűek, nemzetiségűek és nyelvűek is érzékelték, hogy milyen közösséghez csatlakoztak, milyen közösség fogadta be őket és tűrte el különbségeiket, ha tetszik, másságukat, abban a reményben, hogy az együttélés szabályait majd elfogadják, és hasonulnak a befogadókhoz legalább kultúrában, civilizációban, mindennapi erkölcsben, tisztességes munkában, ha már vallásban vagy nyelvben nem. Bizonyos értelemben azt lehet mondani, hogy Magyarország már a kora középkor óta úgy működött, mint jóval később a „népek olvasztótégelye”, az Amerikai Egyesült Államok. A magyarság sosem volt „kirekesztő”, sőt egész története azt példázza, hogy mindig szívesen vette nemcsak a vendégek látogatását, hanem a betelepülők sokféleségét is, ha lehetett, tanult tőlük, ha nem, tanítgatta őket. A trianoni tragédia döbbentette rá a magyarokat, hogy az asszimiláció nem sikerült, a nem magyarok önálló országot akarnak, és ez a nagyhatalmak segítségével be is következett. Mondhatjuk úgy is, a befogadás politikája mondott csődöt, a Szent István-i állameszme a hatalmas demográfiai nyomás folytán kudarcot vallott, a „vendégek” többen lettek, mint a „vendéglátók”.

Európa és Amerika az elvilágiasodás áldozata lett, a folyamat a reneszánsz, illetve a felvilágosodás óta tart, a liberalizmus eszméi bizonyos értelemben beépültek az úgynevezett demokratikus intézményekbe, alkotmányokba, sőt a többség gondolkodásába is. A hazafiság és a kereszténység „magánügy” lett, akár a családi élet vagy általában az erkölcs, az utóbbit felváltotta a büntető törvénykönyv. Eszerint amit a Btk. nem tilt, azt szabad, senkinek semmi köze hozzá.

Így mállott szét lassan, fokozatosan az a fundamentum, melyen egykor Európa, majd az Amerikai Egyesült Államok épült. Az Egyén legyőzte a Közösséget, a Rész az Egészet. A hazáért ma „nem szokás” meghalni, az ilyesmit rábízzák a zsoldosokra, akik némi veszélyességi pótlékért vállalják a kockázatot, hogy idegen földön, ismeretlen célokért és érdekekért vesztik életüket. Istenért (Allahért) és hazáért meghalni gyanús dologgá vált, aki ilyesmit tesz, az sokak szerint vagy őrült, vagy terrorista.

A kereszténynek nevezhető kultúrkör liberalizálódása a bizonytalanság, a gyengeség és az önzés jele. Csak a nehéz küzdelmekben edződött európai népek, mint a magyar, a lengyel, a litván, érzik egyenlőre a nagy veszedelmet, mert ők évszázadok alatt megtanulták, hogy Isten nélkül, haza nélkül, család nélkül egyik rabságból a másikba eshetnek. Új, minden eddiginél nagyobb népvándorlás kezdődött el az egész világon. S ha nem vigyázunk, még azt is elveszíthetjük, amitől még nem fosztottak meg bennünket: ISTENT, HAZÁT, CSALÁDOT.

(† Szentmihályi Szabó Péter)