A köztünk élő szentek tanítása

Vannak olyan nehéz pillanatok és végsőkig fokozott helyzetek, amelyekben a lelki erősség ajándéka rendkívüli, példaadó módon nyilvánul meg. Ez azoknak az esete, akiknek különösen nehéz és fájdalmas tapasztalatokkal kell szembenézniük.

Az Egyházban ragyognak fivéreink és nővéreink tanúságtételei, akik nem haboztak, hogy életüket áldozzák fel azért, hogy hűségesek maradhassanak az Úrhoz és Evangéliumához. Ma sem hiányoznak a keresztények a világ számos részében, akik továbbra is ünneplik hitüket, és tanúságot tesznek róla, mély meggyőződéssel és lelki békével. Ellenállnak akkor is, amikor tudják, hogy ezért nagy árat kell fizetniük. Gondoljunk azokra a férfiakra és nőkre, akiknek nehéz az életük, akik küzdenek, hogy helytálljanak a mindennapokban, eltartsák a családot, neveljék gyermekeiket, de ezt azért teszik, mert az erősség Lelke segíti őket. Hányan vannak olyan férfiak és nők, nem ismerjük a nevüket, de dicsőségére válnak népünknek, egyházunknak, mert erősek: erősek abban, hogy helytállnak a mindennapokban, végzik kötelességüket a családban, a munkahelyen, helytállnak hitükben.

Ezek a testvéreink szentek, a mindennapok szentjei, akik közöttünk találhatók: rendelkeznek a lelki erősség ajándékával, hogy teljesítsék kötelességüket - mint apák, mint anyák, mint állampolgárok. Nagyon sokan vannak. Adjunk hálát az Úrnak ezekért a keresztényekért, akiknek életszentsége rejtve marad, de bennük a Szentlélek működik, és segíti őket előre az élet útján. Jó, ha ezekre az emberekre gondolunk: ha ők így tesznek, ha ők képesek így élni, akkor mi miért ne lehetnénk hozzájuk hasonlók?

Kérjük az Urat, hogy adja meg nekünk a lelki erősség ajándékát! Ne gondoljuk azt, hogy ez csak egyes alkalmakkor vagy sajátos helyzetekben szükséges. Ez az ajándék legyen keresztény lényünk alaphangja mindennapi életünkben.

(Vatikáni Rádió)

Vissza az újság tetejére

Zarándoklat Nemzeti Kegyhelyünkre

„Magyarország Pátrónája, vedd szívedbe népedet,
Visszasírva dicső múltját, vidd jóra, ha tévedett!
Édesanyja vagy e honnak, ki megbocsát, mert szeret;
Óh Szűzanyánk, esdve kérünk, őrködjél e hon felett!”

Már hagyománnyá vált egyházközségünkben, hogy a Magyarok Nagyasszonya ünnepén szervezett keretek között sokan Szentkútra zarándokolnak, hogy ott kérjék Égi Édesanyánk segítségét a ránk nehezedő bajok leküzdéséhez. Így volt ez ebben az évben is, amikor több mint százan indultunk a templomunk elől Nemzeti Zarándokhelyünkre. Az utazást és a közösség formálását, mint mindig, a rózsafüzér imádság és a Mária énekek segítették. Szinte elrepült az odautazás ideje, hisz azon kaptuk magunkat, hogy már Szentkúton is vagyunk. A parkolóban bevárva egymást, a templomi keresztünket követve, énekelve indultunk a kegytemplomba, hogy ott üdvözöljük a Szűzanyát. Ekkorra már a nap is kisütött, igaz fogai harapósnak tűntek.

Tíz órára már megtelt a szabadtéri szentmise tere, de a gyóntató-udvarban is „nagyüzem” volt. Az oltár körül helyet foglalók a helyi kántor úr vezetésével, énekekkel hangolódtak az ünnepi szentmisére.

Fél tizenegytől Piero Marini érsek atya tartott előadást Találkozásaim Szent II. János Pállal cím alatt. Az érsek úrról tudni kell, hogy a szentatya számos külföldi útját, köztük a magyarokat is, ő szervezte. Fél órába nem fért volna bele a sok találkozás élményének megosztása, ezért egy- egy esetet emelt ki azok közül számunkra.

Először 1963-ban, mint Karol Wojtyla krakkói érsekkel találkozott Szent Szaniszló ünnepén Krakkóban. Első benyomása az volt, hogy egy népével együtt élő főpásztorral van most dolga, hisz a fárasztó körmenet után sem haza sietett, hanem a híveivel beszélgetett. Ezen látogatása alatt megmutatta az állami hatóságok tiltása ellenére is épülő Nowa-Hutai templomot, ahol szintén szót váltott az építkezésen dolgozókkal.

Ezt hozta magával a pápaságában is. Felejthetetlen számomra, hogy a pápaságának első évét ünneplő szentmisét követően, a protokoll szabályait mellőzve, a hívekhez vezetett az útja. Jelzés volt ez a világ felé, hogy az Evangéliumot ki kell vinni az emberek közé. Ezt tükrözi számos külföldi útja is, a sok többszázezres hívő jelenlétében bemutatott szentmiséje is.

Zárszóként az utolsó találkozójukról mesélt. A Szentatya már halála előtt volt. Lélegeztető gép segítette a levegővételben. Ezért már beszélni sem tudott. Titkára üzent, hogy ha még élve akarom látni János Pál pápát, menjek be a szobájába. „Be is mentem. Az első, ami meglepett, hogy az ágya a szoba közepén volt. Nem a fal mellett, mint a kórházakban. A Szentatya nem volt egyedül a szobában. A fal mellett egy idős asszony ült, aki mint kiderült, osztálytársa volt a haldokló pápának. A titkára a beteg pápa fülébe súgta, hogy én vagyok itt. Beszélgetni ugyan nem tudtunk, de szinte megállt az idő akkor. Egyszer csak megemelte a kezét, mintegy jelezve azt, hogy fogjam meg. Felejthetetlen élmény volt ez számomra.” Amikor indultam kifelé Tőle, megemelte a fejét, és tekintetével követte távozásomat, amit úgy éltem meg, hogy elkísér további utamon is.”

Az ünnepi szentmisét is az érsek úr mutatta be. Néhány gondolatot ebből is megosztok olvasóinkkal.

Mária hittel fogadta be Jézust. Mi is azért jöttünk most, Magyarok Nagyasszonya ünnepén ilyen sokan e kegyhelyre, hogy Mária hite erősödjék bennünk. Előttünk áll a megtestesülés misztériuma, amit nem szabad magában szemlélni, hisz ekkor is párbeszéd jött létre az ember és az Isten között. A párbeszéd már a Paradicsomban megkezdődött, melynek a bűn vetett véget akkor. Ádám! Hol vagy? Így keresi Isten a bűn miatt elbujdokolt embert. Erre az igazi válasz Máriától érkezik „Íme az Úr szolgáló leánya” válasszal. Márián, a Magyarok Nagyasszonyán pihent meg Isten pillantása, és vált új „Évává”, Isten hajlékává ebben a világban.

A szentmisét szentségi körmenet zárta, majd szűk egy órán belül, a csepeli Kolping család prézese litánia keretében búcsúztatta a zarándokokat.

A litánia után ismét a keresztünk alatt találkozva elbúcsúztunk Égi Édesanyánktól, és énekelve indultunk járműveink felé. Odaérve már az eső is eleredt, amit Mária örömkönnyeként fogtunk fel a zarándok utunk jutalmaként.

(Szentkút-Érsekvadket, 2016 10.09. emjé; fotó Barák B.)

Vissza az újság tetejére

Hívom a családokat

Érettségi találkozójukon egy harmincas évei végén járó fiatalember elpanaszolta, hogy nem talál magához illő feleséget. Sportos, vonzó külsejű és jó állása van, nagyszüleitől örökölt egy szép lakást, mindig is sok lány körül forgolódott, de amikor valamelyikkel komolyabbra fordult volna a kapcsolatuk, kiderült, hogy elképzeléseik nem azonosak a házassági közösségről. Két hónapja bomlott fel az eljegyzésem egy olyan lánnyal – mondja a fiatalember –, akiről azt hittem, hogy ő lesz álmaim asszonya. Éppenséggel a szép, nagy lakásom miatt borult fel minden. Ebben a lakásban csupa antik bútor van, részben még a dédapám csináltatta őket, az egyik nagyszobában óriási könyvszekrény, tele értékes, régi könyvekkel, a falakon az ősök festményei. A leányzó pedig kijelentette, hogy ő nem szeretne múzeumban lakni. Ha gyerekeket akarunk, márpedig természetesen akarunk, akkor adjuk el a bútorokat, könyveket, költözzünk egy kisebb, de modern lakásba, modern és kényelmes berendezéssel. Én viszont nem tudnék megválni attól, ami meghatározza az egyéniségemet, hovatartozásomat. Büszke vagyok rá, hogy a történelem viharai közepette, sok nehézség árán, de sikerült mindezt átmentenem és szeretném továbbadni a gyerekeimnek, sőt az unokáimnak. Most látom csak – szólalt meg a fiatalember egyik volt osztálytársa –, hogy milyen szerencsés vagyok én. A mi régi családi házunkat ugyanis a világháború jócskán megrongálta, azután mindenestől elvették tőlünk, semmink sem maradt. Amikor a feleségemmel elhatároztuk, hogy összeházasodunk, nem voltak a tiedhez hasonló gondjaink, mert semmink se volt. Mostanra azonban sikerült magunknak a feleségemmel közösen új otthont teremtenünk. Ez a lakás kicsi, nincs benne semmi, ami a régi házból került volna hozzánk, de mi, a három gyerekünkkel együtt nagyon jól érezzük benne magunkat.

Szent II. János Pál pápa 1981-ben a fiatalok házasságra való felkészítéséről írja: „Napjainkban különösen szükséges, hogy a fiatalokat fölkészítsük a házassági és családi életre. A világnak vannak még olyan részei, ahol ősi hagyományaik szerint maguk a családok adják át a fiataloknak – beavatással, vagy fokozatos neveléssel – a házastársi és családi élet tudnivalóit. De azok a változások, amelyek korunk szinte minden társadalmában lezajlottak, azt követelik, hogy ne csupán a család, hanem a társadalom és az Egyház is törekedjék arra, hogy a fiatalokat jól fölkészítse eljövendő feladataikra. A mai családok életében ezt sokszorosan gátolja az, hogy a fiatalok az új életkörülmények között részben nem ismerik meg az értékek helyes rendjét, részben – mivel már nem rendelkeznek pontos cselekvési szabályokkal – azt sem tudják, hogyan nézhetnének szembe az új nehézségekkel és hogyan tudnának föléjük kerekedni.” (FC 66) Korábban a társadalom és az Egyház a házasság és a család értékeiről lényegében ugyanúgy gondolkodott. A Szent II. János Pál pápa által említett, és az 1981 óta eltelt időben felgyorsulva folytatódó társadalmi változások következtében azonban mára már oda jutottunk, hogy sokan, olyanok is, akik magukat katolikusnak vallják, az Egyház tanításának reformját követelik.

Soroljatok fel olyan házassági és családi értékeket, melyeket a szekularizált társadalom másképp, vagy éppenséggel ellenkezőképp értelmez, mint a keresztény hagyomány!

Ezért indította el Ferenc pápa a házasság- és családpasztoráció megújítását célzó folyamatot. „A kérdés azonban nem az, hogy hogyan változtassuk meg az Egyház tanítását, hanem az, hogy egyrészt hogyan tudjuk érvényre juttatni pasztorációnkban ennek a tanításnak a teljes mélységét, másrészt hogyan tudjuk figyelembe venni a mai emberek élethelyzetét, képességeit és lehetőségeit. Ez pedig valósággal kötéltáncos mutatvány!” – mondta egy interjúban 2013 szeptemberében.

A családpasztorációnak meg kell mutatnia, hogy a család evangéliuma válasz az emberi személy legmélyebb vágyaira: méltóságára és a kölcsönösségben, a közösségben és a termékenységben való teljes kiteljesedésére. Nem az előírások puszta ismertetéséről van szó, hanem az értékek bemutatásáról, ezzel válaszolva a napjainkban még a leginkább szekularizált országokban is jelentkező értékek iránti vágyra. Szükség van az igazi családi életet akadályozó, a hátrányos megkülönböztetést, a szegénységet, a kirekesztést és az erőszakot előidéző kulturális, társadalmi, politikai és gazdasági körülmények, valamint a túlzott piaci logika ellen bátran tiltakozó evangelizációra, a társadalmi intézményekkel folytatott párbeszédre és együttműködésre. Ebben nagyon fontos a keresztényként kulturális és szociálpolitikai területeken tevékenykedő világiak közreműködése. (vö. AL 201)

Idézzetek fel olyan eseteket, amelyekben a keresztény szakembereknek, vagy a közösségek által delegált keresztény képviselőknek sikerült a társadalmi intézményekkel folytatott párbeszédben a család- és szociálpolitikát, az oktatás- és nevelésügyet, vagy a párkapcsolatok jogi szabályzását úgy befolyásolni, hogy az evangéliumi értékek érvényre juthassanak? Hogyan segít ebben az egyházi és világi család-mozgalmak együttműködése?

Korunkban még a keresztény nevelésben részesült fiataloknak is nehéz eligazodniuk a házasságról és a családról vallott sokféle nézet, megalapozott vagy alaptalan vélemény között. Nem csoda, ha sokan tájékozatlanok és adott esetben nem döntenek, inkább halogatják a házasságkötést. Gyakran előfordul, hogy látva az idő múlását kompromisszumot kötnek, ezt aztán csalódás követi, majd a házasság felbomlása. Az egyházi gyakorlat sokáig abból indult ki, hogy a házastársak kötelékének megszilárdításához és közös életük értelemmel való megtöltéséhez elégséges támaszt nyújt, ha csupán a hittani, bioetikai és erkölcsi kérdéseket hangsúlyozza anélkül, hogy a kegyelem iránti nyitottságra és a hívők lelkiismeretének nevelésére buzdítana. (vö. AL 37) Fontos azonban, hogy minden hívő megértse: a házasság az érlelődés, a változás, a növekedés útja, amelyben mindkét fél eszköz Isten kezében a másik gyarapítására, a mindenkiben szunnyadó jó lehetőségek kibontakoztatására. Minden házasság története üdvtörténet. A házastársak Isten ajándékának és a rá adott nagylelkű és kreatív válasznak köszönhetően elindulva a törékenységtől lépésről lépésre haladnak az egyre szilárdabb és értékesebb valóság felé. Egy férfi és egy nő talán legnagyobb küldetése a szeretetben: kölcsönösen mindinkább férfivá és nővé válni. Gyarapítani és segíteni a másikat, hogy egyre inkább önmaga lehessen, hogy egyre értékesebb önmagát ajándékozhassa oda házastársának. (vö. AL 221) Ugyanakkor a házasság szentsége különleges kegyelmet ad az Egyház sajátos küldetéséhez, Isten népe építésének szolgálatára, hogy hozzájáruljanak az egyházi közösséghez és mások üdvösségéhez. (vö. KEKK 321) Ez azt jelenti, hogy a családok nemcsak tárgyai, hanem alanyai is az evangelizációnak. Hivatásuk és küldetésük van.

Hogyan segít titeket evangelizációs küldetésetek teljesítésében a plébániai közösség és hogyan segítitek ti a plébániát evangelizációs feladatai teljesítésében? Hogyan tudjátok gyerekeiteket a média, a káros világi propaganda ellenkező irányú befolyásától megóvni anélkül, hogy a társadalomtól elszigetelnétek őket?

Nagyon szép dolog,– szólalt meg a találkozón jelenlévő volt osztályfőnök –, hogy ennyire szíveden viseled a családi örökség sorsát. Ha mindenki komolyan igyekezne mindazt a szépet és jót, amit elődei létrehoztak, nemcsak megőrizni, hanem ápolni és továbbfejleszteni, akkor egy boldogabb világban élnénk. Igen, én is azt gondolom – válaszolta a fiatalember –, hogy a hagyomány, a családi örökség elhanyagolása, vagy netán eltékozlása bűn lenne. Tudod – viszonozta az osztályfőnök –, én ismertem a szüleidet, még valamelyik nagyszülőd is járt egyszer nálam, amikor se apád, se anyád nem ért rá, mert dolgozniuk kellett. Tőlük nem csak bútorokat, öreg könyveket, értékes képeket örökölhettél, hanem becsületet, tisztességet, szorgalmat és áldozatkészséget, másnak önzetlenül mindig a javát akaró tettvágyat. Nagyszerű házaspár voltak, mindig mindent együtt, egységben tettek, egymást mindenben segítették. Amikor családlátogatáson nálatok voltam, nagyon élveztem a sok szép régi bútor és könyv látványát, de ami igazán megérintett, az a szeretettől átjárt, derűs légkör volt, amit otthonotok árasztott. Jól teszed, ha ehhez az örökséghez ragaszkodsz. Bízom benned, meg fogod találni a boldogságodat!

Bíró László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 Vissza az újság tetejére

Emlékezés Néder Géza apát úrra

Géza atya 1932-ben született Nagymaroson, 1956-ban a forradalom idején szentelték pappá. Kápláni éveit követően plébánosként szolgált Őrhalomban, majd 1990-től 2002-ben bekövetkezett haláláig nálunk.

Tisztelt Apát Úr!

Hosszú idő óta nem írtunk már Neked levelet az általad elindított újságban, de jól tudjuk, hogy Te odaátról követed az általad tizenkét évig vezetett közösség mindennapjait. Azonban, hogy közeledik halálod tizennegyedik évfordulója, úgy gondoltam, illő, hogy megemlékezzek szeretett plébánosunkról.

Sokan emlékezünk még arra a napra, amikor tizennégy évvel ezelőtt a Kálváriánál elvégzett keresztút után, szentmiséd bemutatása közben rosszul lettél és megkezdted saját keresztutadat. Több mint két hónapon át viselted a betegség keresztjeit, melynek elviselésében erőt adtak híveid imádságai. Vártuk, hogy folytasd közöttünk a munkát, mert hisz olyan nagy szükség lett volna még Rád. Az Úristennek azonban más volt a szándéka, s 2002. november 20-án elfoglaltad a számodra elkészült helyet. Azóta közben jársz értünk híveidért, akiket tizenkét éven át jó pásztorként vezettél.

Mi is történt velünk elköltözésed óta? Nagyon sok testvérünktől a viszontlátás reményében mi elbúcsúztunk, Te azonban, újra találkozhattál velük, hiszen Veled együtt a mennyország boldog közösségének tagjai. Már két éve közöttetek van jó barátod, Tarnai Imre atya is, aki egy rövid ideig plébánosként is nyomdokaidba lépett.

Nagy öröm számunkra, hogy a templom 2012-es külső felújítása után a Kálvária is a hívek áldozatának köszönhetően megszépülhetett. Ha sok hívőnk hozzátok is költözött, valamennyien átadták hitüket, vallásos buzgóságukat gyermekeiknek, unokáiknak. Megmutatkozik a hívek összefogása, segítőkészsége a templom és a plébánia körüli munkálatokban is.

Kedves Apát úr, ha ritkán is emlékezünk vissza Rád, a huszonöt év óta minden hónapban megjelenő újságunkban, mi nem feledünk el Téged. Emlékezetünkben tizennégy év után is elevenen él közöttünk végzett buzgó lelkipásztorkodásod, de imáinkban is megemlékezünk Rólad. Kérünk, járj közben értünk egykori híveidért, s András atyáért, aki tíz éve, a mi lelki atyánk, hogy amíg az Isten engedi, tegyük dolgunkat itt lenn, s ha véget ér földi zarándokutunk, újra együtt legyünk Veled és mindazokkal, akik közösségünk tagjai voltak.

(Egy olvasó)

Vissza az újság tetejére

Akik nyertek

A történet a képzeletem szüleménye. A fiú a zsebpénzéből minden héten vásárolt egy sorsjegyet. Egész héten takarékoskodott, hogy a sorsjegy ára megmaradjon péntekig. Az iskola után mindig ugyanahhoz az árushoz ment, minden pénteken ugyanabban az időben érkezett, mindig azt a sorsjegyet vásárolta és mindig egy 500 forintossal fizetett. Aztán leült megszokott padjára a parkban és amikor a közeli templom toronyórája kettőt ütött, ő elkezdte kaparni a sorsjegyet. Ha három egyforma számot talált, nyert!

Szertartássá vált számára a sorsjegyvásárlás, mert abban bízott, hogy ha pontosan ugyanazt teszi minden héten, egyszer biztosan szerencséje lesz és nagyobb összeget fog nyerni. Az egyik pénteken kissé tovább kellett az iskolában maradnia, ezért később ért az árushoz. Útközben már bosszankodott, hogy nem a megszokott időben történik minden. Az árus azzal fogadta, hogy elfogyott az ő kedvenc sorsjegye, ezért más fajtát adott neki, majd pedig az ő padja is foglalt volt, máshol kényszerült leülni. Ez nem az én napom, nem lesz szerencsém! - gondolta magában. Lekaparta az első négyzetet, de szám helyett az volt odaírva, hogy „Örök élet.” Meglepődött és kaparni kezdte a következőt, de ott is ezt találta: „Örök élet.” Végül a harmadikat is lekaparta és ott is ezt olvasta: „Örök élet.” A toronyóra éppen hármat ütött, majd megszólaltak a harangok, de a fiú meg sem hallotta. Felkelt és a kukába hajította a sorsjegyet. Nyertél? - kiáltott felé az árus. Dehogy, nyomdahibás - válaszolta és hazament.

A történet csak a képzeletem szüleménye? A közelgő mindenszentek napján azokat ünnepeljük, akiket szentként és boldogként tisztel Egyházunk, s akik hitünk szerint eljutottak az üdvösségre, az örök életre. Nem a szerencsében bíztak, nem a sorstól várták életük nagy fordulatát, hanem észrevették azt az utat, amelyet Isten jelölt ki számukra. Nem találtak ki a maguk számára szokásokat, amelyekhez éveken át ragaszkodtak volna, hanem engedték, hogy Isten vezesse őket életük során, néha olyan utakra, amit korábban elképzelni sem tudtak. A szentek nagysága abban áll, hogy egészen Istenre bízták magukat. Felismerték, hogy bármilyen szokatlant, ismeretlent kér tőlük az Úr, azt kell megtenniük üdvösségük érdekében. Az ünnep evangéliuma Jézus tanítását, a nyolc boldogságot tartalmazza. Olyan ezt a szöveget olvasnunk, mintha a hegyi beszéd „sorsjegyéről” sorra bukkannának elénk a kijelentések arról, hogy miként lehetünk boldogok, hogyan juthatunk el az örök életre. Elsőként ez válik olvashatóvá számunkra: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Aztán sorban jönnek a következők arról, hogy boldogok a sírók, a szelídek, az éhezők és szomjazók, az irgalmasok, a tisztaszívűek, a békességszerzők és boldogok az üldözöttek. Bármennyire is furcsának, ellentmondásosnak tűnnek Jézus szavai, nagy hiba volna részünkről nyomdahibásnak minősíteni az evangéliumnak ezt a lapját és szemetesbe dobni, mint értéktelen papírfecnit.

Döntsd el: a szerencsédet keresed vagy a boldogságodat? A földi élet szerencséjét vagy az örök életet? A szentek nyertek. Örök életet Istentől. Nekem kell-e a főnyeremény?

© Horváth István Sándor

Vissza az újság tetejére

Imádság irgalmas szívért

Uram, Te a legkisebb segítségért is önmagaddal ajándékozol meg.

Add, hogy mindig önzetlenül tudjak segíteni keresztjüket viselő felebarátaimon!

Taníts meg bűneimet megsiratva, igaz szívvel megtérni.

Taníts meg másokért élő, áldozatos szeretetre!

Add, hogy ne pazaroljam el örök javaimat, hanem megőrizzem a megszentelő

kegyelem égi köntösét, legszebb kincsemként ápolva azt.

Gyengeségedben kínod legyen erőm.

Gyávaságomban bátorságot, szenvedésben vigaszt adjon tőrrel átszúrt szíved.

A kereszt fénye legyen lámpásom, s fájdalma út,

melyen járva eltalálhatok hozzád. Ámen.

(Szent II. János Pál pápa)

Vissza az újság tetejére

Az irgalmasság arca Befejező rész

A jubileumi év 2016. november 20-án, Krisztus Király ünnepén zárul. Ezen a napon – bezárva a Szent Kaput – mindenekelőtt köszönetünket és hálánkat fejezzük majd ki a Szentháromságnak, hogy megadta számunkra a kegyelemnek ezt a rendkívüli időszakát. Krisztus uralma alá helyezzük majd az Egyház életét, az egész emberiséget és a mérhetetlen kozmoszt, hogy hajnali világosságként árassza ránk irgalmasságát, és így valamennyien a közeljövő iránt érzett felelősséggel építhessünk gyümölcsözőbb történelmet. Mennyire szeretném, ha a következő éveket áthatná az irgalmasság, hogy mindenki találkozhasson Isten jóságával és gyöngédségével! Mindenkihez – hívőkhöz és távolállókhoz is – jusson el az irgalmasság balzsama, mint Isten már köztünk jelen lévő országának jele.

Vissza az újság tetejére

Önkormányzati hírek

Szeptember 27-én megtartott testületi ülésen az alábbi témakörök hangzottak el:

1.    Bölcsődei ellátás biztosítási lehetősége 2017. januártól

2.    Csatlakozás a Bursa Hungarica pályázathoz

3.    Kivitelező kiválasztása az azóta elkészült Zrínyi utcai útfelújításhoz

4.    Vízmű 2017-2031 közti gördülő fejlesztési tervének elfogadása

5.    Kilépés a Duna-Ipoly Önkormányzati Területfejlesztési Program Társulásból

6.    Rendkívüli támogatási pályázatra történő jelentkezés

7.    Az Önkormányzat informatikai rendszerének az ASP rendszerhez történő csatlakozása

8.    Telekhatár rendezési kérelem elbírálása a „Terményforgalmi” és a Táncsics út között

Vissza az újság tetejére