Az irgalmasság gyakorlása isteni tulajdonság, melyben különösen megmutatkozik mindenhatósága. Aquinói Szent Tamás fenti szavai azt mutatják számunkra, hogy az isteni irgalmasság mennyire nem a gyöngeség, mint inkább az Isten mindenhatóságának a jele. Ezért imádkozunk így a liturgia egyik legrégebbi könyörgésében: „Istenünk, te leginkább azzal mutatod meg mindenhatóságodat, hogy könyörületes vagy hozzánk.” Isten az emberi történelemben mindig jelenvalónak, közelinek, gondoskodónak, szentnek és irgalmasnak mutatkozik.

„Türelmes és igaz” fogalompár gyakran előfordul az Ószövetségben Isten természetének bemutatására. Irgalmas volta az üdvtörténet számtalan eseményében konkrétan is megmutatkozik, amikor jósága érvényesül a büntetéssel és a pusztítással szemben. Különösen a zsoltárok emelik ki az isteni cselekvés e tulajdonságát: „Megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja minden gyöngeséged. Megmenti életed a pusztulástól, kegyelemmel és irgalommal koszorúz.” Az Úr megszabadítja a foglyokat, az Úr megnyitja a vakok szemét, az Úr felemeli a megalázottakat, az Úr szereti az igazakat, az Úr megőrzi az idegent, pártját fogja özvegynek és árvának, de a gonosz ember útját zsákutcába viszi. Az Úr meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket. Az Úr fölemeli a megalázottakat, de a gonoszokat földre tiporja.

Összegezve: Isten irgalmassága nem elvont eszme, hanem konkrét valóság, mellyel kinyilvánítja szeretetét, mely olyan, mint egy atyáé és anyáé, akik szívük mélyén megindulnak gyermekeikért. Valóban állíthatjuk, hogy „szívbéli” szeretet. A bensőből fakad, mint mély, természetes érzés, melynek összetevői a gyöngédség és az együttérzés, az elnézés és a megbocsátás.

A legelemibb tőmondatok egyike: „Én vagyok”. Ez megelőzi a „Gondolkodom, tehát vagyok” híres filozófiai elvet is (Descartes). Az én vagyok-nak többféle jelentése és hangsúlya van. Lehet az ébredő emberi öntudat eszmélő vallomása abban a megközelítésben: én vagyok, tehát létezem. Nincs más élőlény a világban az emberen kívül, amely ezt elmondhatná, és ennek élményét magában hordozná. Más a hangsúlya, ha egy híres ember jön el hozzánk, s valaki megkérdezi: „Ön az?” S a válasz már önazonosító: „Igen, én vagyok”. Megint más az értelme, ha valaki bekopogtat az ajtón, s a benn lévő személy megkérdezi, „Ki az?”, kintről pedig jön a megnyugtató válasz: „Én vagyok”.

Ahogyan azonban a Feltámadott mondja: „Én vagyok”, az felülmúlja mindezeket, mert húsvét vallomását, a halálon való győzelmet is jelenti. A Természetfelettivel való találkozáskor az ember első reakciója a félelem. Ezért kérdi tőlük Jézus: „Mit féltek?” Nem a rettegés félelme van itt jelen, inkább a tiszteleté. Ennek szóbeli vetülete az „istenfélelem”, előidézője pedig a megrendítő titokkal történő találkozás.

Amikor a feltámadt Üdvözítő megjelenik apostolainak Tamás távollétében, a félelmet akarja feloldani, ami az elhangzott szavakból jól kiolvasható: „Én vagyok, ne féljetek”. Jézus ezzel azonosítja előttük magát. Valóban én vagyok, nem valaki más. Nem kísértetet láttok. Én vagyok! Legyőztem a halált. Létezem. Feltámadtam. S akkor is vagyok, ha az nem a test és vér biológiai létformája, hiszen az üdvözült lét annál magasabb rendű és maradandó. A végső átalakulás állapota. „Én vagyok”, én a ti mesteretek, akivel együtt jártátok be Júdeát és Galileát, s annak határain túl is elkísértetek. Én vagyok, aki a vizet borrá változtattam, aki megszaporítottam a kenyeret, aki lecsendesítettem a háborgó tengert, aki visszaadtam a vak látását és feltámasztottam a halott Lázárt. Én vagyok, aki előre megjövendöltem, hogy „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra felépítem”. Lássatok szemeitekkel, halljátok meg a hangomat. Mert „Én vagyok”, és megdicsőült mivoltomban is ugyanaz vagyok.

Nekünk nem adatott meg a Föltámadottal való személyes találkozás. De ott vannak a hiteles tanúk. S van a találkozásnak más módja is. Amikor egy rászoruló embertársunkon segítünk, tudjuk, hogy Jézus azonosította vele magát. Mégis megkérdezhetjük magunkban: „Te vagy, Uram?”. S akkor belülről ugyanazt a választ kaphatjuk, mint az apostolok a húsvéti jelenéskor: „Én vagyok”. Ezekkel a gondolatokkal kíván áldott húsvétot lapunk szerkesztősége.

Mint azt a templomi hirdetésben is hallhattuk, március 6-án 12:30-tól tartotta ezüstmiséjét volt káplánunk, Székely János püspök atya.  Megtelt az Országúti Ferences templom ebből az alkalomból. Közülünk is sokan a helyszínen adtak hálát Istennek e jubileum alkalmából, de lélekben együtt voltunk akkor az itthoni szentmiséken, és most, amikor e sorokat olvassuk az esemény kapcsán. Isten kísérje kegyelmével őt további papi életében!

(fotó:Kristók J)

Virágvasárnap után, nagyhétfőn Betániába jövet a Megváltó megátkozza a terméketlen fügefát, s az elszárad. Utána több példabeszédet mondott a „főpapoknak és a nép véneinek”. Az utolsóban a gonosz szőlőmunkások megölték a Gazda fiát, az Örököst. Az Üdvözítő megkérdezte a hallgatóságát: „Amikor eljön a szőlő ura, vajon mit tesz a szőlőmunkásokkal?”

Maguk Izrael vezetői mondták ki az ítéletet a választottság korszakának lezárulásáról: „A gonoszokkal el fog bánni, felelték, és szőlőjét más szőlőmunkásoknak adja bérbe, akik idejében beszolgáltatják a termést.”

Egy sem akad köztük, aki leborult volna Jézus előtt: Én Uram, én Istenem, vagy legalább elment volna az oltárhoz imádkozni, és az Atya világosságát kérni. Viselkedésük a vallásos hitetlené. A vallásos hitetlent arról ismerik meg, hogy pontosan ért minden tanítást, de nem vonatkoztatja önmagára. Ugyanígy gondolkodik a moralista-bűnöző is.

Jézus nem adta föl, hiszen az elveszett bárányokért jött! Így szólt hozzájuk: „Sohasem olvastátok az írásban: A kő, mit az építők megvetettek, szegletkővé lett? Az Úr művelte ezeket, csodálatos szemünk előtt, amit cselekedett.”

Virágvasárnap még ujjongó szavakkal üdvözli a Jeruzsálembe bevonuló Messiást: „Áldott, aki az Úr nevében jön!”, és hívott mindenkit, a Főtanács tagjait is „Álljatok be a menetbe, legyen zöld ág a kezetekben, egészen az oltár szarváig!” Azaz eleven emberfonallal kössétek egybe az Üdvözítőt a néppel és az Úrral!

A főpapok, vének és írástudók azonban nem álltak be a menetbe, zöld ágat sem lengettek. A maguk módján hittek ugyan az Úrban, de az Ő egyszülött Fiában nem, inkább a reálpolitikában gondolkodtak. Ahogy Kaifás megfogalmazta: „Nem látjátok át, jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem az egész nép elpusztuljon.” Milyen okos! A vallásos hitetlen, úgymond, józanul számol. Nem szerelmes Istenbe-emberbe, hanem a nagy eszébe veti bizalmát. Egy fő názáreti ácslegény valóban csekély ár a római barátságért, hisz úgy sem tudná legyőzni a légiókat. Ezer csodát tett, de egy olyat sem, amivel ártott volna bárkinek! Az ilyen nem tud harcolni!

Az Örök Bíró bizonyára szomorú szívvel hirdette ki az ítéletet. Nem halálról, nem keresztre feszítésről szólt: „Ezért mondom nektek: Elveszítitek Isten országát, és olyan nép kapja, amely megtermi gyümölcsét.” A választott nép fája kiszáradt. A Messiásnak a fügefát sújtó átka csak mindegy jelezte a tényt: A kiszáradás oka benső. Az Úr szigorú döntése így zárult: „Mindaz, aki e kőre esik, összezúzza magát, akire viszont ráesik, azt szétmorzsolja. E példabeszéd hallatára a farizeusok és főpapok megértették, hogy róluk van szó.” Ámde szívük-lelkük rezzenetlen maradt, és nagypéntek hajnalán meghozták régen eltervezett ítéletüket.

Kajafás tévedett: álmessiások és háborúk következtek, Jeruzsálem és a zsidó önigazgatás megsemmisült, a nép részint szétszóródott, részint elpusztult.

Most derül ki a fügefa megátkozásának oka! A fügefa, azaz Izrael megteremtette az Üdvözítőt, de nem fogadta el. Jézus helyett nem születik másik Messiás, nem lesz pótmegváltás. Az üdvösség immár mindenkié. Ezzel kíván kegyelmekben gazdag húsvétot a Vadkerti Harangok szerkesztősége.

(Czakó Gábor)