Szeptember 21-e, hétfő van. Este tízkor a templomunk mellől indulva megkezdte zarándokútját csapatunk, melyben a Felvidék és Erdély is képviselve volt. A népvándorlás miatt picit féltünk, hogy megnehezíti a tőlünk majdnem 900 km-re lévő célállomásunk, Medjugorje elérését. A félelemre a legjobb gyógyszer az ima és a szentmisékre való készületként gyakorolt és most tanult ének volt, melynek élére felváltva állt az ipolyszakállasi Marian atya és a zeteváraljai kántor és egyben idegenvezetőnk, Attila. Több pihenőhely beiktatásával, a tériszonyhoz történő szoktatás jegyében, átszelve a Dinári hegység 2000 métert ostromló kőcsipkés csúcsait, délután kettőre az életet adó és zöld színű Neretva folyó által átszelt Mostárba érkeztünk. Közel háromórás, a középkori hangulatot felidéző városnézésünk betekintést adott a török-kor életvitelébe, amiből csak a délszláv háborúból visszamaradt szétlőtt épületek látványa zökkentett ki. A sok mecset között üdítő volt szemünknek a mostari híd tövében épült 108 méter magas tornyával az ég felé mutató Székesegyház és a hegytetőről idetekintő hatalmas kereszt, mintegy jelezve azt, hogy Bosznia-Hercegovina kisebbségben élő katolikus részén állunk.

A városnézést követően egy órán belül zarándoklatunk célállomásán voltunk. Rövid pihenőt követően gyalog mentünk a szállásunktól másfél kilométerre lévő, Szent Jakab apostol titulusú kegytemplomhoz, ahol minden kedden este kilenckor szabadtéri szentségimádás van. A meglepetés erejével hatott, hogy minden irányból özönlött a tömeg, akik a helyszín közelébe érve úgy elcsendesedtek, hogy hallani lehetett az enyhe szellő által zizegtetett falevek hangját is. Felemelő érzés volt az együtt imádkozás, főleg amikor magyar imarész, vagy az általunk is ismert latin énekek következtek. De ha egyetlen szót sem értettünk volna, akkor is nagy ajándék részesei voltunk a közel 7000 imádkozó testvérünk közvetítésével.

Hogy repül az idő! Már a harmadik napot kezdjük itt. Ma is, mint mindig, közös imával indultunk, hogy szemünket gyönyörködtessük a KRAICAI vízesésben. Csodálatos látvány volt, amikor a Dinári-hegységben összegyűlt víz egy 250 méter hosszú félkör mentén, 28 méter magasságból a természet csodájaként, szemet elkápráztató módon hullik alá, hogy folytassa útját a meredek hegyek között.

A szemek gyönyörködtetését követően a lélek ápolása következett a THAJLINÁBAN 11:20-kor kezdődő szentmisénkkel. A kiváló akusztikájú templomban található az a Szűzanya szobor, melynek arcvonásait viseli minden medjugorjei Mária ábrázolás. Az nem lepett meg hogy szépen szóltak az énekeink, hisz ezt mindig megelőzte a buszon történő gyakorlás. Volt egy olyan kép is ebben a templomban, amelyhez még hasonlót sem láttam. A kép baloldalán Szent II. János Pál pápa, a jobb oldalán Szent Pio atya, középen az Irgalmas Jézus, míg a háttérben a medjugorjei Mária. Nem véletlen, hogy a szentmise prédikációja is róluk szólt, jöttünk rá utólag.

Kettőkor már ismét Medjugorjéban vagyunk. De nem hazamentünk, hanem a még ma is élő Elvira nővér által kilenc évig tartó imakilenced után alapított CENACOLO fiú közösséget látogattuk meg. A szenvedélybetegségből gyógyulni vágyók élet-, munka- és imaközösségét alkotják ők. Egy horvát és egy magyar fiú tanúságot téve számunkra mesélte el az idekerülése előtti életét. A drog, az ital, a játékgép függőség mellett, a jólétben élő, de rendezetlen családi háttér épp úgy szerepelt a „repertoárukban”, mint az édestestvér hiánya. A magyar srác, Tamás, egyébként gyógyszerészként végzett Budapesten.

Az este sem maradt program nélkül. A szálláson történő felüdülést követően, már sötétben, este nyolckor a Jelenések hegyére mentünk, hogy imádkozva végigjárjuk a sziklatenger mentén épített keresztutat. A stációknál rövid mának szóló elmélkedés volt, majd három rózsafüzért elmondva utunk során, lihegve és bokaficam nélkül kóstoltunk bele, hogy milyen nehéz is lehetett a mi Urunk, Jézus Krisztus Golgotára vezető útja. Pislákoló fényeink mellett 2,5 óra múlva értünk a kék kereszthez, ahol Boldogasszony Anyánk eléneklésével és az atya áldásával zártuk e napunk közös részét.

Már csütörtök van. Fél kilenckor már a kegyhely fölé magasodó Krajovac-hegy lábánál vagyunk, hogy a tegnapihoz hasonló sziklás úton haladva a 2 és fél kilométer hosszú keresztutat imákkal és énekléssel ismét végigjárva jussunk a kiinduló ponttól 448 m magasságban álló kereszthez, melyet Jézus halálának 1900. évfordulóján állítottak a helyiek 1933-ban. Egymásra figyelve most is lassan haladtunk a „sziklaúton”. Rövid pihenő a kereszt tövében, majd magyar himnusz és a visszaút következett egy kis kerülővel, hogy ne zavarjuk a sziklaösvényen utánunk jövőket. Amikor mindenki leért közülünk, a ferencesek által működtetett árvaház kápolnájába vitt az utunk, hogy szentmise keretében adjunk hálát a végigjárt keresztútért. Mise után a cenacolós lányok otthonát tekintettük meg, tolmácson keresztül meghallgatva két ott élő lány életútját. Egyébként ők is együtt élnek, imádkoznak, s munkájukkal tartják fönn magukat.

Ezután a szakadó eső miatt a szállásunkra mentünk. Ám fél nyolcra kitisztult az ég. Így visszamentünk a kegytemplomhoz, ahol éppen szentségimádás volt az érkezésünkkor. A templomba nem fértünk be. Ott egy tűt sem lehetett volna leejteni. Ezért a gyóntatóudvar kivetítőjén keresztül több száz testvérhez társulva kapcsolódtunk be az áhítatba. Felemelő érzés volt köztük lenni! Nem is mentünk a szent óra után haza, hanem végigjártuk a templomkertben lévő keresztutat, imádkoztunk az irgalmasság olvasó titkainak mozaikkal megjelenített állomásainál. Gyertyát gyújtottunk a sziladarabokon álló kereszt előtt, melynek lába alól víz folyik ki, jelezve általa, hogy a keresztből élet fakad.

Úgy elrepült az idő, hisz már péntek van. Ma korán keltünk, hogy a szentségi böjt betartásával hálaadó szentmisén vegyünk rész a Jelenések kápolnájában, és 11 órakor Isten segítségével és társaságában kezdtük meg hazafelé vivő utunkat. Látnivalóban most is gazdag tájakon haladva Blagajban álltunk meg először. Itt található az ország koronájaként emlegetett sziklaormon álló Boszacsa erőd, a mélységben alábújó Táncoló derbisek iszlám kolostora. A kolostor udvarában ered a világ egyik legbővizűbb barlangforrása, ami egy a legrövidebbek közé tartozó Buna folyót táplálja.

Pár órás ittlét után hazafelé vettük az irányt, gyönyörködve a Dinári-hegység csipkés szikláiban, a szebbnél szebb tájakban. Majd amikor a mecsetek száma feltűnően megnőtt, imára kulcsoltuk kezünket, jelezve, hogy Jézus is itt van ez őt nélkülöző tájakon, ráérezve arra, hogy a kereszt gyógyszer, az imádság pedig gyógymód a vajúdó világunkban.

(Medjugore - Érsekvadkert, 2015.09.28. emjé, fotó: U. Edit)

Evangélium mindennap

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3)

 Jézus nyilvános működésének kezdetén áll: megtérésre hív mindenkit, hírül adja, hogy Isten országa közel van, és meggyógyít mindenfajta betegséget. Tömegek kezdik követni Őt. Ekkor fölmegy egy hegyre, és a körülállókhoz fordulva hírül adja életprogramját: ezt nevezzük „hegyi beszédnek”.

Jézus üzenetének újdonsága már beszédének első szavaiból kitűnik. Nem a gazdagokat nevezi boldogoknak, hanem a szegényeket, az alázatosakat, a kicsiket, a tisztaszívűeket, azokat, akik sírnak, és az elnyomottakat. Ezzel feje tetejére állítja a megszokott gondolkodásmódot, különösen korunk társadalmában, amelyben gyakran a konzumizmus, a hedonizmus, a presztízs kerül előtérbe. Ez a Jézus által hirdetett örömhír derűt és reményt ad a legelesettebbeknek is. Bizalommal tölt el a szerető Isten iránt, aki közel áll azokhoz, akik fájdalmakon, próbatételeken mennek keresztül. Az öröm és az üdvösség hírüladása ez, melynek tömör összefoglalása a nyolc boldogság közül már az elsőben megtalálható, amely a mennyek országát ígéri a lélekben szegényeknek:

„Boldogok a lélekben szegények…”

De mit jelent „lélekben szegénynek” lenni?

Azt, hogy el tudunk szakadni az általunk birtokolt javaktól és dolgoktól, a teremtményektől, önmagunktól. Egyszóval azt jelenti, hogy háttérbe helyezünk szívünkben mindent, ami megakadályozza, hogy nyitottan álljunk Isten előtt, hogy tegyük az Ő akaratát. A felebarátban pedig váljunk eggyé Vele! Úgy szeressük, ahogyan kell; arra is készen, hogy mindent elhagyjunk: apát, anyát, „földet” és hazát, ha Isten ezt kérné tőlünk!

„Lélekben szegénynek” lenni azt jelenti, hogy nem a gazdagságban bízunk, hanem Isten szeretetében és gondviselésében. Gyakran az egészségünk iránti aggodalom a gazdagságunk, vagy a rokonok miatti szorongás, egy bizonyos munka miatti nyugtalanság, a „hogyan is viselkedjek” bizonytalansága, vagy a jövőtől való félelem. Mindez gúzsba kötheti és önmagába zárhatja lelkünket. Megakadályozhatja, hogy kinyíljon Istenre és a felebarátra. Pontosan ezekben a bizonytalan pillanatokban hisz a „lélekben szegény” ember Isten szeretetében, Őrá veti minden aggodalmát, és megtapasztalja atyai szeretetét.

Akkor vagyunk „lélekben szegények”, ha hagyjuk, hogy a mások iránti szeretet vezessen bennünket. Ebben az esetben ugyanis megosztjuk vagy rendelkezésre bocsátjuk, amink van, a szükséget szenvedők javára: mosolyunkat, időnket, javainkat, képességeinket. Mivel szeretetből mindent odaadtunk, szegények vagyunk; más szóval üresek, semmik, szabadok, tiszta szívűek.

Ez a szeretet gyümölcseként megélt szegénység a szeretet forrásává válik: mivel kiüresítettük önmagunkat, tehát szabadok vagyunk, képesek leszünk arra, hogy teljes mértékben, fenntartások nélkül befogadjuk Isten akaratát, és minden testvérünket, akivel találkozunk.

Aki megéli a szívnek ezt a tisztaságát és ezt a lelki szegénységet, annak Jézus megígéri a mennyek országát: boldogok,

„… mert övék a mennyek országa.”

A mennyek országát nem vásárolhatjuk meg pénzért, nem hódíthatjuk meg hatalommal. Ajándékba kapjuk. Jézus ezért kéri tőlünk, hogy legyünk olyanok, mint a gyermekek, vagy mint a szegények, akik – amint a gyermekek is – rá vannak szorulva arra, hogy mindent másoktól kapjanak. A Szentlélek, akit vonzani fog ez a szeretettel teli űr, be tudja majd tölteni lelkünket, mert nem fog olyan akadályt találni, ami a vele való teljes közösség útjában állna.

Aki „lélekben szegény”, mivel nem tartott meg magának semmit, mindent birtokolni fog. Mivel önmagától szegény, Istennel gazdagodik. Erre is érvényes az evangéliumi ige: „adjatok, és akkor ti is kaptok”[1]: adjuk, amink van, és nem kevesebbet kapunk cserébe, mint a mennyek országát.

Egy argentin édesanya mesélte a következő tapasztalatot:

„Anyósom nagyon ragaszkodik fiához, a férjemhez, annyira, hogy féltékeny rá. Ez a magatartása mindig nehézséget szült közöttünk, és megkeményítette a szívemet vele kapcsolatban. Egy éve daganatot állapítottak meg nála. Kezelésekre és ápolásra volt szüksége, amelyet egyetlen lánya nem tudott megadni neki. Az evangélium igéi, melyeket egy idő óta próbálok életté váltani, megváltoztatták a szívemet: kezdtem megtanulni szeretni. Minden félelmemet felülmúlva magunkhoz fogadtuk anyósomat. Megpróbáltam új szemmel nézni rá, és szeretni őt: Jézus az, akin őbenne segítek.

Anyósom, aki nem érzéketlen a szeretetre, nagy meglepetésemre minden mozdulatomra hasonló szeretettel válaszolt. Isten kegyelme létrehozta a kölcsönösség csodáját!

Áldozatos hónapok következtek, amik mégsem tűntek nehéznek; és amikor anyósom itt hagyva minket derűsen átment az Égbe, mindannyiunkban béke volt.

Azokban a napokban vettem észre, hogy gyermekem lesz, akire már 9 éve vártunk! Számunkra ez a gyermek Isten túlcsorduló szeretetének kézzel fogható jele.”

(Chiara Lubich)

Mennyei Atyánk, mindenható Istenünk, színed elé járulunk, Benned bízva és Hozzád könyörögve kicsiny nemzetünkért. Már nem szabadságharcot folytatunk, élet–halál küzdelem a tét, mint Dávid és Góliát esetében.

Dávid szembe mert szállni Góliáttal, és győzött, mert Te, Urunk, vele voltál. Mi is ezzel a hittel álltunk és állunk harcban. Hisszük azt, hogy számíthatunk a Te segítségedre. Hálásak vagyunk, hogy erős, állhatatos, kipróbált hitű vezetőket adtál nemzetünknek. Segítsd őket, segíts minket Szentlelked erejével, mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké! Ámen.

Kolping hírek