Gyümölcsoltó Boldogasszony
Szentmiseszándékok
Zsinati hírek
Mindennapok
Irányt mutatni, vonzó közösséggé válni!
Születésnap
Ferenc Pápa üzenetei -V.rész
A hit és a kommunikáció
Egyház
Mi lesz  holnap tegnapja - velünk élő múlt
Világi munkatársak találkozója
Ingyenes jogi tanácsadás
Kolping híreink
Önkormányzati hírek
Műfüves pálya bérlése
Híreink

Gyümölcsoltó Boldogasszony

Zsinati hírek

Egyházmegyei zsinatunk 7. témakörében a sajátos ellátást igénylő csoportokkal foglalkozunk itt, Nagyorosziban. Az egyik zsinati hozzászóló azt mondta erről, hogy az egész magyar társadalom egy nagy, sajátos csoport.

Kikkel is foglalkozunk ezen a témán belül? Tényleg nagyon sok ember idetartozik, hiszen a legnagyobb csoport ezen belül a betegeké. De szót ejtünk a különféle szenvedélybetegségekről, külön is hangsúlyozva a kábítószeresek és az alkoholisták világát, és foglalkozunk a börtönben lévőkkel. Úgy gondolom tehát, hogy ezekkel a csoportjainkkal kapcsolatban is majdnem minden család érintett.

Ha a Szentírásra figyelünk, biztos mindnyájatoknak egyből eszébe jut Máté evangéliumának vége, amikor is Jézus annak alapján ítélkezik, hogy ki fordult oda a rászorulókhoz és ki nem. „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” (Mt25,35-36)

Jézus egyszerű szavakkal, tömören mondta, de nekünk a megvalósítás már nem olyan egyszerű. Jézus röviden mondta, de nekünk akár egész életünkön át is alakítgatnunk kell magunkban a megfelelő lelkületet.

Egyszer valaki jelentkezett betegek között végzendő önkéntes munkára, és amikor megkérdezték tőle, hogyan tudja majd elviselni mások fájdalmának, szenvedésének látványát, azt válaszolta: „Nem az én hozzátartozóm, nem az én rokonom.” Amikor a sajátos csoporthoz tartozókkal foglalkozunk tehát, feltehetjük a jézusi kérdést magunknak: milyen lelkület van bennünk? Van-e bennünk részvét, empátia, szeretnénk-e támaszai, segítői lenni a másiknak? Vagy csak akkor figyelünk fel az egészre, ha mi magunk vagy közeli hozzátartozónk megbetegszik, valamilyen szenvedély csapdájába esik, netán börtönbe kerül? Az egymáshoz tartozás, és „a másokért is felelős vagyok” érzését nagyra kell növelnem szívemben.

A betegség, a szenvedés világa elnyelheti a mi életünket is bármelyik pillanatban. Akár kisebb, akár súlyosabb, esetleg végzetes betegséggel találkozunk, mindig van mellette lelki szenvedés is, megoldatlan családi problémák, lelket mardosó bajok, múltból kísértő bűnök, megválaszolhatatlannak tűnő kérdések az élet értelméről, és még sok más ilyen.

A „beteg voltam és meglátogattatok” nem szabad, hogy csak azt jelentse, hogy viszünk jó kis húslevest és rántott húst a kórházba került rokonnak. A meglátogatás azt is jelenti, hogy lelkileg is megpróbálunk közelebb menni a másikhoz, talán a vele való kapcsolatunk is mélyebb, szeretettel telibb lesz, mint előtte. Nemcsak a testi szenvedése miatt esünk kétségbe, nemcsak a párnáját szeretnénk megigazítani, hanem a lelki bajainak megoldásában is mellette szeretnénk lenni, segíteni szeretnénk, hogy megtalálja az utat, megtalálja a saját válaszát.

Egyházközségeinkben is látogathatjuk betegeinket, időst-fiatalt egyaránt, és ha valaki kórházba kerül, nemcsak a plébánosunkat jó, ha értesítjük, hanem a kórházi lelkigondozót is vagy a beteglátogató önkéntest, hogy ők is segítségére tudjanak lenni. Ha az otthonában lévő beteg nincsen egyedül, ha mindig van, aki rányitja az ajtót az egyedül élő - egyedül szenvedőre: jézusi lelkületről teszünk tanúságot. Ha megszervezzük, hogy a beteget otthonában ápolók fel legyenek néha egy kicsit váltva, hogy pihenhessenek: irgalmasságot teszünk. Ha segítünk, hogy a nem annyira hozzáértő idősebb is tudja hallgatni, akár a kórházban is, a Mária Rádiót vagy a Katolikus Rádiót, nála legyen imakönyve, rózsafűzére: szolgálatára vagyunk vele.

A kórházban dolgozó szakemberek, a lelkigondozók beszélgetéseikkel azt szolgálják, hogy életének kérdéseire meg tudja találni a választ a szenvedő, hogy ne vergődjön terhei alatt, hanem kimondhassa kérdéseit, problémáit, olyat is elmondhasson végre valakinek, amit nem mert sose megbeszélni szeretteivel, vagy akár gyóntató papjával sem. A lelkigondozó azzal is szót ért, aki nem vallásos, más vallású, vagy nem élte meg sosem igazán a hitét. Segít felkészülni a szentségek felvételére is.

Imádságos hátteret is kell adnunk a betegekkel való foglalkozás művének, mindennap könyörögni a betegek lelki-testi gyógyulásáért.

Ha a betegségek pasztorációjával kapcsolatban el is fogadjuk azt, hogy ez valóban mindenkit érintő téma, könnyen hajlamos azt hinni az ember, hogy például a szenvedélybetegségek, akár konkrétan a droghasználat, a mi családunkban biztosan nem fordulhat elő. Sokan gondolkodnak így, de akkor miért látunk annyi réveteg tekintetű fiatalt, akár még falusi utcákon is? Miért van az, hogy gimnazisták rendszeresen öntudatlan részegség állapotába kerülnek a hétvégéken? Valami hiányzik nekik. A „szomjas voltam, és adtatok innom”, nemcsak egy tréfás megjegyzés lehet az alkoholizmus esetén, hanem rávilágít arra, hogy az alkoholista, a droghasználó, és a sok más szenvedély közül valamelyikkel küzdő gyakran hiányol valamit az életéből, szomjazza a szeretetet, éhezi az odafigyelést, a szülői, baráti, vagy testvéri törődést.

Nagyon fontos felfigyelnünk arra, hogy ezek a területek: szakterületek. Szükségünk van a sajátos csoportok pasztorációjában a képzett szakemberekre. A betegekkel is ezért foglalkoznak (az orvosok, ápolók mellett) szakképzett lelkigondozók, akik külön megtanulták, hogyan kell megszólítani a különféle bajban lévő embert, hogyan kell vele kapcsolatot teremteni, segíteni abban, hogy feltárhassa élete nehézségeit, problémáit.

Az alkoholistákkal, drogosokkal is kell hozzáértőknek, terapeutáknak foglalkozni. Például nem lehet meggyógyítani egy alkoholistát csak azzal, hogyha azt mondjuk a családtagjaiknak, hogy „tessék sokat imádkozni érte!” Nem lehet a szenvedélybeteget azzal leszoktatni, ha megszidjuk, hogy „minden csak akaraterő kérdése”, „szedje össze magát!” Szükség van szakemberekre, támogató csoportokra, a már gyógyultak tapasztalataira. Szükség van arra, hogy érintett és a rokon, családtag is legyőzze félelmeit, szégyenét, felhívja telefonon, megkeresse személyesen a szakembert. Egy-egy közösségben elérhetővé kell tenni ezeket a telefonszámokat, címeket, honlapokat.

Ugyanakkor, természetesen a szenvedélybetegségek esetében is szükség van arra, hogy közösségi és magánimádságainkba is belefoglaljuk a szenvedélyektől szenvedőket, akár egy-egy hozzánk közelálló személyre szűkítve is ezt.

A szenvedélybetegségek esetében nem lélegezhetünk fel, hogyha miután lelkiismeretesen végigvizsgáltuk szeretteink mindennapjait, fellélegzünk, mondván: nem iszik, nem dohányzik, nem drogozik, tehát minden rendben van.

Gondoljunk arra, hány család életét teszi tönkre, anyagi biztonságát szünteti meg, sokszor a mindennapi kenyér lehetőségét is kizárja a különféle játékszenvedély!

Gyermekeink, hála Istennek, nem drogoznak, nem isznak, csak (?) internet-függők? Facebook-fanatikusok? Az igazi barátoktól, a valódi hangoktól elzárkóznak a folyamatos tévénézés, az állandóan fülben zajongó telefon, MP4-lejátszó használatával? Nemcsak fiatalt, felnőttebbet is korlátozhat az ilyen jellegű függőség valamelyike.

Az irgalmasság tette, ha börtönben lévőt meglátogatunk. De mi történik azután, ha kiszabadul? Keresi-e a közösség, az ismeretségi kör a segítés lehetőségét?

A Mécses Szeretetszolgálat Magyar Börtönpasztorációs Társaság dolgozik ezen a területen. Segítséget, ötletet kaphatunk tőlük, de mi is részt vehetünk szolgálatukban. Segíthetünk meglátogatni egy-egy fogvatartottat például az anonim levelező szolgálatban való munkánkkal, a csomagküldés által, a különböző hitéleti kiadványoknak az intézetekbe eljuttatásában.

Beteg, fogvatartott, függőségtől, rabságtól szenvedő testvéreink szolgálata az irgalmasság tette. Izajás próféta meglátta a Megváltó, az Irgalmazó lelkületét: „A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” (Iz42,3) Ez a lelkület legyen mibennünk is! Imádkozhatunk, tevékenykedhetünk értük. Lehetünk összekötők egyházközségünk és az egyházmegyei szakpasztorációk között, lehetünk felelősei egy-egy szakterületnek plébániánkon. A szakmai honlapok híreit és a püspökségről érkező plakátokat segíthetünk hirdetőtábláinkon elhelyezni.

Saját magunk vagy szeretteink vonatkozásában se a szégyenkezés érzését hordozzuk, hanem a „felkelni akarás szándékát!” Higgyünk abban, hogy minden betegségből, megkötözöttségből és rabságból van szabadulás Jézus Krisztus, a mi Urunk által!

Mindennapok

Vissza az újság tetejére

Irányt mutatni, vonzó közösséggé válni!

A fenti mondat volt a február 15-én, az esztergomi Szent Adalbert-házban közösségben megélt Kolping titkári értekezlet mottója. A nap Székely János püspök atya előadásával vette kezdetét, melynek nyitó szavaiként a közösség betegeiért, közelmúltban elhunytjaiért felajánlott ima hangzott el. A közel másfél órás előadása, mely a kommunikációt járta körül, alapját képezte az egész napi programunknak.

Az élet legfontosabb dolgait nehéz átadni, Isten titkait pedig még ennél is nehezebb szavakba foglalni, hangzott el a bevezető gondolat. Sok esetben leginkább a csend válik a legfőbb kommunikációs eszközzé az egyének között és a családokon belül egyaránt, hisz sokkal bölcsebb dolog némának maradni, mint a szó fegyverével szíveket sebezni. A kommunikáció egyébként is nem más, mint önmagunkat adni, s ezzel egy időben másokat befogadni. Ez az élet alapdimenziója, hisz vele önmagunkról megfeledkezve, a másik vágyainak teljesítése válik célunkká. Így válik a kommunikáció az élet és szeretet átadásává, ami nem kiüresíti, hanem feltölti az emberi szíveket.

Nézzük meg most, hogyan kommunikál az Isten! Vizsgáljuk meg ebből a szemszögből a Bibliát. . Isten ebben a könyvben nem információkat közöl velünk, hanem önmagát közli, kommunikálja velünk. Ne félj, én mindig veled vagyok! Isten egy emberi életen, Jézuson keresztül mutatja be önmagát. Isten nagyon egyszerű. Ezért lett pici gyermek. Mi, emberek vagyunk bonyolultak, számtalan dilemmával, hátsó gondolattal, míg Isten csak egyszerűen, feltétel nélkül szeret.

Mi hát a teendőnk? Először is befogadni az Isten kommunikációját. E nélkül színházzá válik az életünk. Az élet hitre épül, mondja nekünk Boldog Kolping Adolf, s hit teszi emberré az embert. Ne szakadjunk hát el az Isten adta törvényektől, hogy megmaradhasson életünk harmóniája. A második feladat az, hogy meg kell próbálni ebben az isteni kommunikációban élni. Amennyit beszélünk istennel, egymással, legyen az egyén vagy házaspár, annyira jó ma felek közti kapcsolat. Nézzünk erre egy példát. Két személy megy az utcán. Lehetnek ők férj, feleség is. Mindkettőjük kezében okos telefon, fülükben fülhallgató. Mehetnek már egy órája is. Mindketten egy harmadik személlyel beszélgetnek, egymáshoz egy szavuk sincs. Döntse el mindenki a kapcsolat minőségét, ahol nem a társ a fontos, hanem egy kívülálló, netán virtuális személy! S ha mindez egy családban játszódik le, ugye széteséshez vezet ez? Erősítsük hát a családon belüli kommunikációt, hogy erősödjenek általa családjaink, egyházunk és hazánk alapsejtjei

A hitünk átadására is nagyon fontos dolog a kommunikáció, de ennek az életünkön kell alapulnia. Ez azt is magában foglalja, hogy a tetteink teszik hitelessé szavainkat. A hitet ugyanis csak hiteles ember tud átadni ugyanúgy, mint az örömöt, amit csak örömteli személytől kaphatunk. S ha meg akarod nyerni az embereket, nem elég beszélni, hanem jó pásztorként a szívedet kell odaadnod. Jó pásztorként, aki megy a nyája előtt, hogy vezesse azokat. Jó pásztorként, aki veled együtt is tud haladni azért, hogy érzékelje a rád zúduló bajokat. A jó pásztor ám a nyáj mögött is képes haladni, hogy észrevegye a gyengéket és segítségükre legyen az úton, legyen az akár egy életút is.

János atyát a Profil Training játékos előadásai követték, ahol az aktív, energikus, vonzó közösségek létrehozása, a vezetők szükségessége és típusai, majd a kommunikáció tény és érzelmi szintjeit jártuk körbe kis csoportos formában. Ennek az első, a Kolping családok működését segítő haszna már meg is született azzal, hogy a jelen lévő 38 Kolping család képviselői között újabb kapcsolatok születtek, ráérezve arra, hogy közösségben lenni jó, az örömeink kommunikálása pedig másokat is segít a nehézségek leküzdésében.

Esztergom - Érsekvadkert, 2014.02.17. emje

Vissza az újság tetejére

Születésnap

„Az ember igazán csak saját szíve szerint értékelhető” - mondta annak idején boldog Adolf Kolping, s ezt választották 20. születésnapjuk mottójául a Tóalmási Kolping Család tagjai.

Az ünnepség délután ötkor szentmisével vette kezdetét, amit országos prézesünk, Kövesi Ferenc atya mutatott be a megtelt templomban. Örömteli volt, hogy a szentmise bevezető részétől az áldozásig működött a „bűnbarlangnak” titulált gyóntató szoba is, ahol a házigazdák prézese, Mike Róbert atya közreműködésével sok bűnt vett át a bűnbánóktól,ami Urunk, Jézus Krisztus.

Nagyböjt első vasárnapjának előestéje, a szent negyven nap kezdete van, amikor az országos vezetés, és testvér egyesületek (Dány, Érsekvadkert) jelenlétével, közösséget alkotva adtunk hálát Istennek a mögöttük hagyott húsz évért, benne a sok szép eseményért és a vállainkra nehezedő keresztekért. Igen! A szép dolgok mellett számtalan kereszt is volt utatokon, mely a Sátán kiértéseiben öltött testet. A Sátán, a bukott angyal mindig ott járt nyomotokban, s jár mindannyiunkéban, lesve az alkalmat, hogy árthasson egyénnek és közösségnek egyaránt. Az ellenálláshoz Isten kegyelme szükséges. Látnunk kell azt, hogy Krisztus ma sem szünetelteti segítő szeretetét, ebben az önmegvalósítást túllihegő való világunkban.

Kérdés csupán az, hogy a nagyböjt elején, a születésnapi szentmise hatására átlátunk-e a szitán, és nem tévesztjük-e szem elől azt, aki életét adta értünk. Bele kell hát simulni Isten tenyerébe, hogy hitünk, reményünk és szeretetünk által fiaivá, s általa örököseivé lehessünk. Segítsen ebben a szent negyven nap komolyan vétele, e születésnap méltó megülése, ami Egyházunk, benne Kolping családjaink és hazánk megújulásának egyaránt záloga.

A szentmisét követően a Kolping házban fehér asztal mellett kulturális program keretében folytatódott az ünnepség. Nem részletezem az est eseményeit, de zárszóként megosztom olvasóinkkal a fiataljaik által előadott, életútjukat összefoglaló dal szövegét, ami így hangzik:

Egyszer volt, hol nem volt Tóalmáson mise volt. Sörfesztivál, eszem-iszom Lothar Schinke vendég volt. Schubert úr és Folger úr, mise után elindult. Egy szép képpel tértek vissza, amelyen egy ember volt. Illendően fogadták, ki van rajta nem tudták. A két bajor megosztotta ajándéka nagy titkát. A képen Kolping volt, ki régen Kölnben jó pap volt. Életével, tetteivel mindenkinek példa volt. Kilencvennégy január, a gondolat tetté vált. Kolping család alakult meg a kicsi plébánián. Kolpingi törekvés, minden tagunk tudja rég. Így gondolja, így is éli, mindennapi életét. Legyenek példák Ők, igaz Isteni hívők. A családi életükben, szerető és jő szülők. Szeressék, becsüljék, szakmájukat úgy tegyék. Váljanak szakmájuknak igazi mesterévé! Fontos a kötődés, az élet sok területén. Egyház, haza, kereszténység. Fény jelezze életét.
Sokukat üdvözlünk. Amit tettek köszönjük. Felsorolni kevés lenne ez a kicsi énekünk

(Tóalmás-Érsekvadkert, 2014.03.08. emjé)