„Sokat gondolkoztam, hogyan tehetnénk a megújulás idejévé a nagyböjtöt. Imádság közben kaptam az indítást: Oltsátok el a villanyt!” A népszerű keresztény blogszerző, Jennifer Fulwiler – felnőttként megtért, ötgyermekes édesanya – az imádságban kapott különös indítás hatására férjével együtt elhatározta, hogy nagyböjtben hetenként egyszer sem lámpát, sem más világító elektronikus készüléket – tévét, számítógép-képernyőt – nem használnak. A heti egyszeri „villanyböjt” hatása mélyrehatóbb volt, mint gondolták volna. Fulwiler így összegzi tapasztalatait:

• A villanymentes napokon sötétedés után gyertyafénynél jóval kevesebb házimunkát tudtunk végezni, a számítógépes munkát pedig kiiktattuk, így a napi munka emberi mennyiségűre csökkent. Visszatért az élet természetes egyensúlya: világosban dolgoztunk, az esti órákban kénytelenek voltunk pihenni. A gyertyaláng természetes, élő fénye nagy nyugalmat adott. A korai lefekvéstől másnap kipihentebben ébredtünk.

• Alázatra tanított, amikor felborult a napi tevékenységek megszokott rendje. Eleinte idegtépő volt esténként nem mosni, nem mosogatni, nem e-mailezni. Aztán rájöttem: nem dőlt össze a világ attól, hogy aznap nem dolgoztam tizenhat órát, sőt egy-két „nagyon fontos” teendő is lemaradt.

• A villanytalanság céltudatosabbá tett: amikor lámpafénynél késő éjjelig dolgozhatom, napközben hol ebbe, hol abba kapok bele. Így viszont, hogy tudtam, amit sötétedésig nem végzek el, másnapra marad, sokkal jobban szerveztem a napi teendőket.

• Azzal, hogy sötétedés után nem tudtunk dolgozni és nem tapadtunk a képernyőre, időt kaptunk arra, ami igazán fontos: az imádságra és a családra.

• Függetlenebbé váltunk a tévétől és az internettől. A képernyő nélküli estéken volt időnk átgondolni, hol is van ezeknek a helye az életünkben. Ugyanakkor kénytelenek voltunk a kikapcsolódás más formáit keresni.

• Rájöttünk, mennyire Isten kezében vagyunk. Régen az emberek valóban félelemből zárták be sötétedéskor a zsalukat, és éjjel fohászkodtak legbuzgóbban Isten oltalmáért. Ezt a kiszolgáltatottságot tapasztaltuk meg, amikor lement a nap, és tudtuk, hogy nem űzhetjük el mesterséges fénnyel a sötétséget. A villanyvilágítás azt sugallja, hogy uraljuk az életünket; amikor lemondtunk róla, rádöbbentünk, mennyire kicsik és kiszolgáltatottak vagyunk mindenben.

Életformánk annyira a villanyvilágításhoz kötődik, hogy nem könnyű csak gyertyafény mellett tölteni egy estét, még hetente egyszer sem. Ám ha valaki szeretné megújítani a nagyböjtjét és új perspektívából szemlélni az életét, szívből ajánlom: oltsa el a lámpát!

©  „Magyar Kurír”

(Tanmese a mának)

Mondd, te hiszel a születés utáni életben? Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.

 Lárifári! A születés után nincs semmi: onnan még senki sem tért vissza! S különben is, hogy nézne ki? Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak!

S talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk. Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! S még hogy szájjal enni? Nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt? S ha már itt tartunk, gondolkodj egy picit: azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid. Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk. Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.

Figyelj, nem tudom pontosan, mi lesz, de majd a Mama segít nekünk! A Mama? Te hiszel a Mamában? Igen.

Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán, látta már valaki? Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony neki köszönhetjük, hogy vagyunk.

Na, most már hagyj békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem el a Mamát, ha látom. Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod simogatását, érezni fogod óvó kezét.

Miatyánk ki vagy a Mennyekben,

Uralkodol mindeneken.

Szenteltessék meg szent neved,

Ég és föld imádjon Tégedet.

Jöjjön el a Te országod,

Legyen meg szent akaratod.

Miképpen a szentek mennyben,

Legyen itt a földön is.

Add meg a mi kenyerünket,

Tápláld testünket, s lelkünket.

Megszabadíts a gonosztól,

Ments meg örök kárhozattól.

Adj erőt a kísértetben,

Ne hagyj elveszni vétekben.

Kérünk uram, engedj meg,

Bűneinket bocsásd meg

Ámen

(Pusztina-Moldva)

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!

Gyermekkoromban két fehér

Gyertyát tettek keresztbe nyakamon

S úgy néztem a gyertyák közül,

Mint két ág közül kinéző őzike.

Tél közepén, Balázs napon

Szemem pislogva csüngött az öreg papon,

Aki hozzád imádkozott

Fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az

Oltár előtt, kegyes szokás

Szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,

S ő se jól értett. De azért

Te meghallgattad és megóvtad gyermeki

Életem a fojtogató

Torokgyíktól s a veszedelmes mandulák

Lobjaitól, hogy fölnövén

Félszáz évet megéljek, háládatlanul,

Nem gondolva tereád.

Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj meg ma is,

Segíts, Sebasta püspöke!

Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,

Hátra se nézünk, elfutunk

A zajló úton, eleresztve kezetek,

Magasabb szellemek- de ti

Csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt..

Nem sért ha semmibe veszünk

S aztán a bajban újra visszaszaladunk

Hozzátok, mint hozzád ma én

Reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!

Ki mint a szepegő kamasz,

Térdepelek itt oltárod kövén-

Mosolyogj rajtam, csak segíts!

Mert orv betegség öldös íme engemet

És fojtogatja torkomat,

Gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

Zihál, s mint aki hegyre hág,

Mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

Kifúlva, akként élek én

Örökös lihegésben. S már az orvosok

Kése fenyeget, rossz nyakam

Föl vágni, melyet hajdanán oly megadón

Hajtottam gyertyáid közé,

Mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!

Hisz a te szent gégédet is

Kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány

Kivégzett: tudhatod, mi az!

Te ismered a penge élét, vér ízét,

A megfeszített perceket,

A szakadt légcső görcseit, s a fulladás

Csatáját és rémületét.

Segíts! Te mindent tudsz, túl vagy mindenen

Okos felnőtt! Te jól tudod,

Mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall

Még az Isten jósága sem,

S mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is

Olyan nagy dolog a halál.