Kedves Barátom!
Szentmiseszándékok
Advent
Egyházmegyei zsinatunk hírei
Meghívó helyett
Örömteli pillanatok
Felséges királyom, én kiállom a próbát
Ingyenes jogi tanácsadás
Cserkészek közt
Kolping híreink
Önkormányzati hírek
Híreink

Kedves Barátom!

(Adventi levél mindannyiunknak)

Virrasztottál már életed során? Ha igen, akkor tudod, hogy nehéz. Akkor is, amikor komoly oka van. Beteg gyermek, haldokló szülő ágyánál sem könnyű megőrizni az ébrenlétet, mert hiába a szeretet, az aggodalom, szervezetünk belső órája, a napi munka fáradalmai ólmos nehezéket aggatnak pilláidra. Még nehezebb a virrasztás, amikor az csupán várakozás. Amikor nincs még elképzelésed sem arról, valójában mi fog történni, talán csak sejtésed van. Várod valaki érkezését, illendő őt ébren fogadni, de nem tudod, pontosan mikor érkezik, milyen hírrel, milyen lélekkel köszönt be majd hozzád.

Kedves Barátom!

Az advent is a várakozás időszaka. Az emberiség a történelem hajnala óta várta a megváltást, hogy a sötétségből szeretet és a béke fénykörébe jusson. Várta, hogy megszülessék a Gyermek. Várta, hogy napkeleten kigyúljon a csillag. De még Betlehemet is váratlanul érte a világ legfontosabb eseménye. Zárt kapukkal és zárt szívvel fogadta a kopogtatót. Ezért figyelmeztet minden advent elején az ige: „Vigyázzatok, virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő… alva ne találjon titeket”. Mert a ház ura érkezik, mi csak halandó átutazók vagyunk. Mert az élet egy nagy utazás, megállókkal és állomásokkal, várakozásokkal és beteljesedésekkel. Mindig csak a magunk mögött hagyott múltat ismerjük valamelyest, a pillanat erejéig a jelent, de a jövőt egyáltalán nem. Pedig a legfőbb tétje vágyainknak és öntudatos készülődésünknek. Súlyosak lehetnek így a nappalok és hosszúak az éjszakák. De virrasztanunk kell minden idegszálunkkal, mert végzetes hiba volna, ha elmulasztanánk azt a pillanatot, amely megváltást ígér.

Az advent lényege a várakozás, az elcsendesedés. Az, aki várakozik, egyben reménykedik is, ezért a reményteljes várakozás ideje. Amikor a harmadik gyertyát is meggyújtjuk az adventi koszorún, már közel a Megváltó megszületésének napja. Emlékezetünkben felidéződnek saját régi karácsonyaink, de a múlt ködén átviláglanak még az elődeink által gyújtott fények is. Hogyan tudnánk a most közelgő ünnepünket is egyedivé, és megismételhetetlenné tenni?

Talán úgy, hogy nem törekszünk mindenáron a legjobbra, a legtökéletesebbre. Ha beérjük azzal, amink van, és nem próbálunk erőnkön felül ajándékozni, sütni-főzni, túlteljesíteni minden eddigit. Akkor talán észrevétlenül eljön a legszebb karácsonyunk. Mert az öröm és a boldogság forrása az lehet, ha megértjük, hogy miért is oly kedves számunkra az otthonunk, miért szeretjük a hozzátartozóinkat, és milyen reményeink lehetnek.

Lehet, hogy azt mondod, hogy ezek túlságosan is egyszerű dolgok. Igazad van, de vedd figyelembe, hogy milyen rosszul is élhetjük meg mindenkori helyzetünket, eleve milyen sötéten is láthatunk mindent. Reményt csak a teremtés első mozzanata, a világosság adhat, amely már a kezdet kezdetén elválasztott létet és nemlétet, mert általa lettek láthatóvá a dolgok. A teremtés története minden egyes emberben lejátszódik, hiszen mi magunk is átalakulunk, ha a fénnyel találkozunk. A sötétben eltűnnek a színek, elhalványul a jó meg rossz közti éles különbség, előlépnek a félelmetes és ijesztő árnyak, eltorzulnak és megnőnek a képzetek, de mindez szertefoszlik, ha áthat mindent a fény. Az ember bensőjében is ez történik, pedig oly regényes tájak rejlenek sokunkban. Ezért aztán igazi kalanddá és felfedezőúttá válhat legbenső énünk felfedezése. De mi van a fényeken túl? Isten ajándéka lehet majd ez az ünnep, amelyből neked is, nekem is jut. A karácsony legmélyebb értelme, legszebb titka: ajándékozóként miként leszünk boldog megajándékozottak. Ilyenkor a mosolygó gyermekben Isten arca ragyog fel, hogy szívünkbe fogadjuk: érted született a világra!

Most Jézus megáll szíved ajtajánál, zörget és megkérdezi: te kinek tartasz engem? Ha életed iránytűjének, legfőbb erőforrásnak, vezércsillagnak, akkor hittel, reménységgel, békességgel, megbocsájtással, örömmel, feltétel nélküli szeretettel ajándékoz meg. Az édesség elfogy, a karácsonyfát kidobják, de a Megváltó velünk tart a mindennapokban. Ezért lehet a karácsony egymás megbecsülésének és önmagunk szétosztásának családi ünnepe. Ez az, ami értelmet ad az adventi koszorúnak, a karácsonyfának, az ünnepi asztalnak. Ez az, amivel Isten megajándékozhatja az embert. Ide vezethet az advent útja, ha elindulsz rajra, és következetesen végig is járod.

Kedves Barátom!

Az advent idején a karácsonyra készülődő család egyik kisfia azt mondja: de kár, hogy ilyen hamar elmúlt az év. Rövidebb lett az életem egy évvel. A testvére erre így felel: én örülök, hogy elmúlt. Nem bánnám azt sem, ha már fél évvel öregebb lennék, és túl lennék az érettségin. A harmadik csak vívódik, tanácstalan, ennek is, annak is igazat ad.

Az apa mindhármat hallja, és elmosolyodik: az elmúló év olyan, mint egy idős ember. Két zsákot visz a hátán. Egyikben az eltelt hónapok öröme, másikban a bánata. Azt gondoljátok most végig, melyikből volt több. Hogy megértsétek, más sorsát hozom fel: a szomszéd kisfiúnak biztosan a bajból jutott több az elmúlt évben, mert szinte végigfeküdte betegen az egész esztendőt.

A gyerekek elgondolkodnak. Az első hamar rávágja, hogy neki a jóból jutott több. Ment a tanulás, jól telt a szünidő, és még egy kedves baráttal is összeismerkedett. A második nem a jót tartalmazó zsákba nyúlt gyakrabban az elmúlt évben. Sokszor elcsavargott, barátaival gyakran okozott bosszúságot másoknak. Sokat veszekedett szüleivel, elhanyagolta a tanulást, még a templomba is ritkábban jutott el. A harmadiknál felemás lett a mérleg. Betegeskedett, összeveszett barátnőjével, de ment a tanulás, és egy nagyon jó baráti körbe sikerült bekerülnie.

Nézzünk be most mi is gondolatban házunk ablakán. Vajon mit látunk ott: megvolt–e benne a békesség, a szeretet és a jóra való törekvés tavasszal, nyáron, ősszel? Hallgatózzunk egy kicsit. A saját házunknál ez nem illetlenség. A szeretet, a béke, vagy a harag, a gyűlölet hangjai hallatszanak-e ki? Képes voltam-e szeretteimmel indulat nélkül beszélni? Volt-e időm imára, amikor egyedül voltam? Tudtunk-e együtt imádkozni feleségemmel, gyermekeimmel? Tudtam-e áldozatot hozni szeretteimért?

De ne csak a házunk ablakán kukkantsunk be. Mit látok munkahelyemen, iskolám ablakán betekintve? Ugyanaz az ember vagyok? Vagy két énem van? Két szókincsem, két természetem? Milyen a munkám, a tanulásom? Ha betekintek a templom ablakán, vajon milyen szívvel teszem? Hányszor fordultam meg ott az elmúlt évben? Amikor ott voltam, csak testben jártam ott, vagy lélekben, figyelmemmel is? Ha mindent mérlegre tettünk, a jóért adjunk hálát, a rosszért kérjünk bocsánatot.

Egyikünk sem álldogál üres kézzel, láthatatlan bőröndöt szorongatunk. Számot vetettél-e már azzal, mi van az elmúlt esztendő bőröndjében? Tragédia lenne, ha üres lenne, vagy ha olyan kacatok rejtőznének benne, amelyek Isten és ember előtt is értéktelenek. Nyissuk ki advent idején, és rossz szokásainkat rakjuk ki belőle. Ne vigyük át a jövő évre. Boldog karácsonya, szilvesztere és új éve annak lesz, aki a szeretetet, megbocsátást, türelmet, jótettet hagyja benne.

Mindannyiunk bőröndjében akad persze olyasmi, amit szívesen letagadnánk. Ezért tartsunk lelkiismeretvizsgálatot advent idején. Mérjük magunkat Isten mércéjével. Álljunk a képzeletbeli, lelki ajtófélfához, és nézzük meg, növekedtünk-e ebben az esztendőben? Ha hibáztunk, őszintén valljuk be. Ha megtesszük, segítséget kaphatunk a talpra álláshoz. Ez után döntsük el azt, hogy akarunk-e többet önmagunktól a következőben. Ha igen, akkor kérhetünk többet Istentől is, rábízva magunkat és a mieinket.

Kedves Barátom!

Különös időszak az advent. A fáradozás, küszködés apró részletei is, az egész út minden egyes lépése szervesen beleépül további éltünkbe. Az ünnepért meg kell dolgozni, fáradtság nélkül nem köszönt ránk. Önvizsgálat nélkül, várakozás nélkül, advent nélkül nincsen karácsony. A jócselekedetek szalmaszálai nélkül üres marad a jászol, fázni fog a kisded. A villódzó reklámok fényében nem tűnik fel a betlehemi csillag. Ha nem teremtünk csendet magunk körül, nem fogjuk meghallani az angyalok énekét. Az ünnep ugyanis nem a fogyasztás csúcsra járatásában teljesedik be, hanem a szeretetben. Ezt elvben mindenki tudja. Csak hogy a szeretetet sokan valami édeskés, illatos, decemberi, alkalmi szirupnak képzelik. Pedig a szeretet lényege az áldozat. Ez a karácsony, egyben az életadás titka.

 Szeretettel üdvözöl: Barátod

Advent

Advent a várakozás megszentelése.

Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

Gyermekkorunkban éltünk így.

Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk, és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul haza találnunk. Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől–szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

(Pilinszky János: Kegyelem)

Vissza az újság tetejére

Ezházmegyei zsinatunk hírei

Vissza az újság tetejére

Meghívó helyett

Vissza az újság tetejére

Örömteli pillanatok

Október a rózsafüzér hónapja. Évek óta, amikor a hétköznapi szentmisék reggel vannak, Kálvária kápolnánk ad otthont a közös imádságnak. Hála Istennek, szinte mindig megtelik ez a kis templom, a jelenlevők közül tizedenként váltva, mindig van előimádkozó és van imacél is. Így volt ez október 22-én este is, amikor a Kolping család szervezésében beteg édesapáért imádkoztunk úgy, hogy a tizedek közti énekek kíséretét az orgona helyett a gitárok vették át. Ezen az estén egy picivel hosszabb volt az imaóra, mert az Indonéz Kolping Szövetségért imádkoztunk a Kolpinggal együtt építeni a hit és keresztény szociális tanítás szellemében. Annyit tudnunk kell róluk, hogy a 260 milliós lakosságból 3% katolikus vallású, akik közül 1532 fő, 47 családba szerveződve tevékenykedik boldog Kolping atya szellemében.

56 éve kezdődött szabadságharcunkról október 23-án emlékeztünk meg. Fél ötkor polgármester asszonyunk köszöntötte a Közösségi Házban megjelent ünneplő polgártársainkat, majd felidézte  a ma is érvényesnek tűnő Albert Camus forradalmunkról akkor tett kijelentését, miszerint „A legázolt, bilincsbe vert  Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármely nép az elmúlt 20 esztendőben, amit nem értett meg akkor (Ma megérti?) a fülét bedugó, szemét eltakaró nyugati társadalom”. A bevezetőt a Petőfi Sándor Általános Iskola tanulóinak színvonalas, az idézethez illeszkedő műsora követte. Ez a műsor az iskolai nevelés egy lépcsőfokaként tükröződik vissza a nemzeti érzésű emberekben, ami tovább erősíthető a többi Önkormányzat által meghirdetett ünnep hasonló módon történő megülésével. A műsort országgyűlési képviselőnk, Balla Mihály ünnepi beszéde követte, majd közösen megkoszorúztuk a Hivatal falán lévő emléktáblát. Az ünneplés itt nem ért véget, hisz a templomban fél hatkor kezdődő rózsafüzér, majd szentmise nemzetünkért lett felajánlva. A szentmise rövid prédikációja utalást adott ’56 változást akaró szellemiségére, melynek ma is élő kell hogy legyen úgy, hogy a változást ne mástól várjam, hanem változni én akarjak Mert ha én (MI) nem akarok változni, jobbá válni, a másik embert is velem egyenrangú embernek tartani, akkor akár Jézus Krisztus is lehet a kormány élén, csak is a „nagy romlás” törhet ránk. És lehet panaszkodni!

Szabadságharcunk leveretésének évfordulója, november 4.-e sem maradt örömteli esemény nélkül. Megkeresztelésük által két kisgyermekkel (Damján és Zsejke) gyarapodott egyházközségünk és a Kolping családunk, melynek tanúi voltak és életútjaik a közösséget alkotni jó megélésével egyengetői lesznek a képen látható testvérek.