Abban az időben: Az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus az alábbi példabeszédet mondta.

„Két ember fölment a templomba imádkozni. Az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van.

 A vámos távolabb állt meg, és szemét sem merte az égre emelni, hanem mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják”, olvashatjuk Lukács evangéliumának 18,9-14 soraiban.

 Gondolkodjunk csak el a történeten! Vajon én kihez hasonlítok? Döntésünk meghozásában szolgáljon segítségül az alábbi történet, miszerint három ember tart a templom felé. Lassan haladnak felfelé a bejárati lépcsőkön. Egyikük gyakran látható itt. Mindennap idejár és igen buzgónak tartják az emberek. Nincs közösségi istentisztelet nélküle. Az első padban van a megszokott helye, más nem is mer odaülni. A másik ember is ismerős valahonnan, de biztosan nem a templomból. Valahol máshol láttam, talán valamelyik hivatalban. Mi szél hozta erre? Talán bajban van, hogy templomba jön? Az első nagy mozdulattal szélesre nyitja a kaput, s büszkén lép be az Isten házába. Látszik rajta, hogy otthonosan mozog e környezetben. Tudja, hogy miért jött, talán még azt is, hogy mikor fog távozni. A kapu lassan becsukódik mögötte, de mielőtt teljesen bezárulna, a keskeny résen még éppen besurran a másik ember is. Harmadikként én lépek be. Azonnal észreveszem, hogy az első már ott van a helyén, de a másik félénken néz körül a félhomályban, megtorpan, láthatóan nem találja a helyét, kissé oldalra somfordálva megáll hátul az oszlopok mellett. Az első elmélyülten imádkozni kezd, fejét magasra emeli, néha még a karját is kitárja. Időnként hátrapillant a másikra, megvető pillantással méregeti, majd újra előre fordul és imádkozik. A másik még jobban behúzódik az oszlopok árnyékába, menekül a megvető tekintet elől. Talán azonnal ki- menne, de mégis marad, szégyenkezve a mellét veri. Én pedig közben elgondolkodom azon, hogy melyikük mellé álljak oda, melyikük mellett van az én helyem?

 Remélhetőleg érdemes ilyen módon átgondolnunk a fenti evangéliumi részt. Biztosan a javunkra válik, ha az olvasott rész szereplőinek közelébe képzeljük magunkat. Jézus példázatai sokszor választás elé állítják a hallgatóságot. Így vagyunk az iménti hasonlattal is.

Vajon melyik ember magatartása áll közelebb hozzám? A farizeushoz vagy a vámoshoz hasonlítok-e jobban? Melyiket választom a két, egymással ellentétes emberi magatartás közül?

 Ha igaznak tartom magam, Isten nem tud semmit ajándékozni nekem. Úgy fogok távozni Isten közeléből, ahogyan érkeztem. Szegényebb talán nem lettem lelkileg, de gazdagabb sem, ez egészen biztos. Ha elégedett vagyok önmagammal, sosem fogom megtudni, hogyan értékeli viselkedésemet és életemet az Isten. Ám ha őszinte vagyok magamhoz és beismerem bűneimet, Isten meg tud ajándékozni a bocsánattal és az üdvösséggel. Lélekben gazdagon távozhatok.

 Gondolatbeli utazásunknak még nincs vége. Az első ember befejezi imáját, már indulna kifelé, amikor észreveszi az oltár előtt kinyitott Szentírást. Odalép a nyitott könyvhöz, s talán elolvassa az ott talált történet utolsó mondatait, mert többre nincs ideje. Látható, hogy a szövegnek nem tulajdonít különösebb jelentőséget, egy vállrándítással megfordul, és kimért léptekkel távozik a templomból. Távozása után második emberünk is visszanyeri bátorságát, előre megy és elolvassa ugyanazt a mondatot. Arcán szerény mosoly jelenik meg, megkönnyebbülten nagy levegőt vesz, egy hálás pillantást vet a kereszten függőre, s kifelé indul az isten házából. Talán csak onnan felülről, a keresztről látni szívének boldogságát. Én is odalépek a Szentíráshoz, amelyben ezt találom: „Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják”.

(István atyától)

Vissza az újság tetejére

 Sok ember életében nemcsak az élők foglalnak el fontos helyet, hanem a halottak is. Halottak napja is ennek a szeretetnek a bizonyítéka. A megelőző hetekben igyekszünk rendbe tenni szeretteink sírját, megvásárolni a virágot és gyertyát. Mindenszentekkor és halottak napján nagy tömeg gyűlik össze a temetőkben. A megjelentek között alig akad valaki, aki aggódva fel ne tenné önmagának a kérdést: Vajon gyermekeim, unokáim, hozzátartozóim eljönnek-e majd legalább évente egyszer a temetőbe, hogy meglátogassák síromat? Vagy néhány év múlva már nem is emlékeznek rám? Akármi is legyen a válasz erre az aggodalmas kérdésre, nyugtasson meg bennünket az a tény, hogy az Anyaszentegyház soha sem feledkezik meg rólunk. Gondviselő szeretete megnyilvánul a haldokló ágyánál, amikor szentségekben részesíti őt a nagy út előtt, temetéskor pedig azért a testvérért imádkozik, aki követi temetendő testvérünket.

 Az Anyaszentegyház a szentmisékben is megemlékezik az elhunyt híveiről és imádkozik azokért, akik a föltámadás reményében hunytak el, valamint az összes megholtért, akik irgalmat találtak az Úrnál, és kéri az Urat, hogy bocsássa őket szent színe látására. Az egyetemes könyörgésben még azokról is megemlékezik egyházunk, akikért már senki sem imádkozik. Ennek tudatában ne aggódjunk azért, hogy a feledés homályába elveszünk.

 Karöltve az Egyházzal kapcsolódjunk bele mi is imádsággal, a szentségek gyakori vételével, az irgalmasság gyakorlásával e gondviselő szeretetgyakorlatba, mert a Szentírás szavaival élve „szent és üdvös dolog imádkozni a halottakért” és emlékezni rájuk.

(Ilk)

(Temetői gondolatok)

 A halál küszöbéhez érve lassan megszabadulunk minden kötöttségtől, földi tehertől, kapcsolattól, aztán már ruháinkat is eldobjuk, pőrén állunk testben és lélekben az Igazságos Bíró elé, minden szégyenérzet nélkül, először találkozván valódi önmagunkkal.

 Az embert egész életében izgatja, milyen is valójában, s ebben nemcsak a hiúság játszik szerepet, hanem az önismerés vágya, ami hajt bennünket kisgyermek korunktól fogva, ez a pályaválasztási küzdelem zajlik bennünk sokszor még idős korunkban is, amikor nyugdíjasként kezdünk el festegetni, verselni, vagy éppen barkácsolni. Valódi önmagunk felderítésére roppant kevés idő adatik, hiszen a Nagy Körforgás, melyben élünk, alig ad esélyt minden képességünk kipróbálására. A legtöbb ember számára a munka csak pénzkereseti eszköz, nem öröm és az „önmegvalósítás” forrása, s a szürke hétköznapok malmában őrlődve, az egyik számlától a másikig tartó fizetések foglyaként alig merünk arra gondolni, hogy mire lakásunk törlesztő részletéből az utolsó is letelik, már nem lesz szükségünk földi lakásra.

 Szinte naponta találkozunk olyan rokonainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel, akik már magukon viselik a halál jegyét. Megjelölte őket a Nagy Kaszás, és ők is tudják, mégis nehezükre esik a nyílt beszéd erről, mert a halál a modern élet nagy tabutémáinak egyike, a biztos halálba indulót vigasztaljuk, hitegetjük, „semmiség az egész, hamar meggyógyulsz”, nem akarjuk megölni a reményt, hiszen a remény már fél gyógyulás. Persze saját halálunkról sem szívesen gondolkodunk, elhessegetjük dolgot, mint valami kellemetlen emléket vagy rémálmot. Majd egyszer elgondoljuk, majd egyszer végrendelkezünk, majd egyszer mindenkinek elmondjuk a legőszintébb, halál előtti véleményünket, de most még nem, hiszen még messzi van az. Gyávák és gyöngék vagyunk és bizony kissé képmutatók is, ha a halál, a személyes halál kerül test- és lélek közelbe. A legszörnyűbb azonban az, hogy testileg és lelkileg oly sok esetben magára hagyjuk még szeretteinket is, mert a legutolsó pillanatig fenn kell tartanunk bennük és magunkban is azt a hazug reményt, hogy még sikerül elkerülni azt a legrosszabbat, hogy a kórházakban az orvosok közelében jobb helyük van, mert mi úgy sem tehetünk semmit. Ostoba és kegyetlen, elembertelenedett világunk immár semmit és senkit nem tisztel, nincsenek ésszerű szokásaink és tisztességes szavaink, mert aki a modern élet mókuskerekének pörgését nem bírja, aki elvéti a ritmust, bizony már felesleges ember, teher és bűntudat a többi ember számára.

 De amikor pőrén fekszünk, s mindössze két vékony lepedő választ el múlttól és jövőtől, élettől és haláltól, amikor életünk elfér a sírkőre vésett kéz évszám között, mindez már igazán nem érdekes. Próbálom felkelteni magamban Krisztus erejét és bátorságát, hogy ne csak az élőkhöz akarjak és tudjak szólni, hanem a halni készülőkhöz is, azzal a szeretettel és biztonsággal, amellyel a föltámadt KRISZTUS hívja maga után híveit abba a világba, ahol már nincs több szenvedés, várakozás, hallgatás és halogatás, ahol végre megszűnik a JÓ és GONOSZ harca, ahol meghal a halál.

(SzSzP)

Vissza az újság tetejére

Újra felajánljuk

Hozzád repül ma hő fohászunk, Nagyasszonyunk, Szűz Mária. Tekints az égből szánakozva szegény hazánk bús tájaira! Te voltál az, ki védted, óvtad, mindenkor híven nemzetünk. Mutasd meg anyai szerelmed, mikor most búban könnyezünk, hangzott fel a kérés Szentkúton, a Ternyák egri érsek úr által bemutatott szentmisén, amit két rózsafüzér tized között mi is elénekeltünk a búcsúhely felé tartó buszunkon, hangolódva a közösségben történő ünneplésre.

 Igen. Ünnep a Magyarok Nagyasszonya  búcsú. Egyre fontosabb ünnep, hisz való világunk önpusztító lépései szükségessé teszik a szentistváni nemzet felajánló lelkület erősítését, a történelmi múltunk hitbeli vállalását, mert ebben rejlik a jobbjövőnk záloga. Az ezer éves  felajánlás a mi megerősítésünkre vár. Ezért is jöttünk a Szűzanyát, Magyarok Nagyasszonyát köszönteni Szentkútra, mely helynek kisugárzása volt már a múltban is. E vonzerő vitte eleiket is, sokszor fáradságot nem kímélve gyalogosan is a Szent Szűz lábához. E nemzeti kegyhely ma sem csökkentette vonzási energiáját, az ország számos településéről, de a képzeletbeli határokon túlról is egyre többen zarándokolnak ide, hogy visszatérve az alapokhoz, erőt merítsenek kuszált világunk problémáinak emberibb megoldásához.

 Túlzás volna ennek ellenére azt állítani, hogy mi magyarok más nemzeteknél jobban tiszteljük Jézus édesanyját, hisz más népeknek régebbi időponttól rendelkeznek nemzeti kegyhelyekkel. Nekünk, magyaroknak két ilyen hely van, Máriapócs 2005.-től és Szentkút 2006.-tól. Ám a mi Mária tiszteletünk egyidős a kereszténységünkkel. A hit elterjedésével vert gyökeret nemzetünkben.

 A Magyarok Nagyasszonya most is azt sugallja, hogy földi hazánk vezetőjének, Úrnőjének tartjuk Máriát. Legyen valóban lelkeink vezetője földi éltünk során, aki utat mutat a hozzá fordulóknak az égi haza felé. Merjük hát nyíltan segítségét kérni imáink kapcsán, mert az új Magyarország csak imából születhet meg!

(Szentkút, 2008-10-12.)

Misszió 

Cserkészek közt

Csaba testvér level

Kedves Testvérek!

Itt van az ősz, hóharmat tarolja le a virágokat, a leveleket a fákról. Október a levert forradalmak, népünk szenvedéseinek az ideje is. És alattomosan körülöttünk kígyózik ez a gazdasági váltság, melynek méreteit, és a mi kis életünkre való hatásait még nem is látjuk pontosan. Gondok, bajok, válságok részei az életünknek. Krisztus nem ígérte, hogy aki utána akar menni, annak csupa napfény lesz az élete, és virágesőben járhat, majd az angyalok által elénk terített bársonyszőnyegen. Nem: Ő azt mondta, hogy: "ki utánam akar jönni vegye vállára a keresztet és úgy kövessen engem!" Felmerül a kérdés, és sokan nekem is szegezik, hogy egy kereszténynek mi a teendője válság idején. Arra gondoltam, hogy a Szent Család példáján keresztül fogalmazzunk meg a magunk számára egy stratégiát. Nézzük meg ők hogyan viselkedtek a válság idején, és kövessük őket alázattal:

Ismerős a történet: a 12 éves kis Jézussal szülei felmennek Jeruzsálembe. Az ünnep végén elindulnak hazafelé, és egy idő után észreveszik, hogy nincs velük a gyermek.

Szörnyű percek lehettek ezek: Három fontos szabályra hívnám fel a figyelmeteket:

1. A Szent Család nem esik pánikba: Abban az időben a közbiztonság nem a mai volt, az, hogy egy erős, egészséges fiút elraboljanak rabszolgának, nagyon elképzelhető. Bármi megtörténhetett, látták ők már a gyermekgyilkos Heródes kegyetlenségét is. A szentcsalád uralkodik magán, szépen szisztematikusan elkezdik keresni az Isten által rájuk bízott Gyermeket. Három nap hosszú idő, és mégis amikor megtalálják, Mária csak ennyit mond:

„nézd atyád és én aggódva kerestünk, miért tetted ezt velünk?” Döbbenetes önuralom, nem kerül elé nadrágszíj, nincsenek idegösszeomlások, nagy jelenetek, sírógörcsök. Csodálom ezt az önuralmat, melyet kemény, kereső három nap után siker koronáz.

2. Nem dobják be a törülközőt, fásult rezignáltsággal, nem ülnek le, és fatalista módon, nem mondják, azt, hogy ha akarja majd az Úr visszahozza a gyermeket. Nem mondják azt, hogy Isten adta és Isten elvette, hanem minden erejüket megfeszítve próbálják megoldani ezt a váratlan komoly feladatot, mellyel szembe kerültek. Isten rájuk bízta a Szent Fiát, és ők a maguk kis emberi eszközeikkel sikeresen próbálják megoldani a feladatot. 1-2 nap után sem adják fel a keresést, tudják, hogy Isten lehetetlen dolgokat nem biz az emberre. Csak kell legyen megoldás! Végérvényesen nem mehet zsákutcába az élet! És nekik lesz igazuk, megtalálják és átölelhetik drága kincsüket a földre szállt élő szeretetet.

3. Összezárnak. Nem esnek egymás nyakának, és nem kezdik firtatni, hogy ki mennyire felelős a kialakult helyzetért. Persze hogy mondhatta volna Mária, hogy te vagy a férfi, miért nem ügyelsz ránk? És József is kitörhetett volna: Hát nem rád bízta a Jóisten a gyermeket, te beszéltél az angyallal, te vagy az anya! Mind a kettőjüknek igaza lehetett volna, de most nem az igazságot kell keresni, hanem a földreszállt szeretetet, az Istenembert. "Atyád és én aggódva kerestünk.." mondja Mária. Együtt, felelősen próbálják elhárítani az életük ellen irányuló csapást. Ők tudják, hogy nem egymásban kell keresniük a problémát, a gond ott van és egyformán sújtja mindkettőjüket, ezért minden erejüket latba vetve összefognak és együtt oldják meg a feladatot.

Kedves Testvérek a létért küzdeni kell, az erdőben a kis őzike létével fizet, ha a rejtőzködés, menekülés, életben maradás feladatait nem tudja megoldani a farkasok között. Számára nem kérdés, hogy van-e kedve szaladni, csendben figyelmesen táplálkozni? Neki ott nincsenek jogai, csak lehetőségei, melyeket ha kihasznál, életben marad. Természetesen a feladat megoldása okosabbá, ügyesebbé, erősebbé teszi. Mindennapi küzdelmei által nő fel, hogy nagy és szép legyen.

Az emberek világ a is hasonló! Mi is dzsungelben élünk! Az ördög mint ordító oroszlán vesz körül, és azt keresi, hogy kit nyelhet el. A létünkért küzdünk. Ha megtanulunk két lábon járni, szépen beszélni, önmagunkon uralkodni, nehéz helyzetekben kitartani , éles szemekkel meglátni a veszélyt, a lehetőségeket, és azt villámgyorsan, és pontosan lereagálni, akkor életünk itt a földön kiteljesedik. Ahogy Mária felvállalta a feladatot, és annak becsületes elvégzése által felnőtt a Mennynek Királyné asszonya címhez, mi is felnőhetünk oda, hogy Istennel egy asztalhoz üljünk, ha kitartó kemény munkával megkeressük és megtaláljuk a holnapba vezető utat.

Szeretettel, CS. t.

Vissza az újság tetejére

Kolping hírek

FELHÍVÁS

A Kolping Támogató Szolgálat továbbra is várja azok jelentkezését, akik segítségre szorulnak maguk, vagy a ház körüli munkájuk ellátásában. Gépkocsival el tudjuk szállítani kórházba, rendelésre, bevásárolni, rokonlátogatásra, temetői látogatásra és az élet adta egyéb helyekre. Továbbra is foglalkozunk a térség hátrányos helyzetű gyermekeivel, hogy közösséget alkotva tartalmas életet élhessenek.

Telefonszámaink. 340-228,     06-20-578-0867
Várjuk hívását!  A Támogató Szolgálat vezetője és dolgozói

Vissza az újság tetejére