Keresztény élet 2004. szeptember 19.

Papi arcélek

Tudomány helyett lelkipásztorkodás

Varga Péter

érsekvadkerti plébános

Ötödik, legkisebb gyermekként látta meg a napvilágot 1971. január 12-én, Vácott. A munkás szülők fia Pencen nőtt föl, életének szerinte legnagyobb ajándéka a hívő család és a testvérei:

– Ez fontosabb a számomra, mintha gyermekkorunkban jólétben éltünk volna.

Az általános iskola hetedik osztályába járt, amikor megismerkedett a plébánosuk unokaöccsével, Barsi Balázs ferences szerzetessel, aki megkérdezte tőle, nem akarna-e egyházi iskolában továbbtanulni. Akart. És Barsi Balázs a “szárnyai” alá vette. Így lett az esztergomi ferences gimnázium diákja.

– Ő az, aki – Várszegi Asztrik mellett – sokat adott nekem. Isten felé terelt. Rajtuk kívül még sok olyan pappal megismerkedhettem, akik nagy  hatással voltak rám, például a káplán atyák általános iskolás éveim alatt.

A családban csupán egy pap-rokon volt, az édesapja révén – Varga Mihály, az Örökimádás-könyv szerzője. Az édesanyja közvetlenül a pappá szentelése előtt árulta el: mindig azért imádkozott, hogy a legkisebb fia pap legyen.

– Azelőtt nekem erről, egy szót sem szólt.

Noha, nagy hatással voltak rá a szerzetesek, s az általuk fenntartott középiskolában érettségizett, nem érzett igazán hivatást a szerzetesi életre.

– Persze, megfordult a fejemben, hogy szerzetes leszek. De nem volt vonzó a számomra a zárt, kolostori élet. Egyszerűen, nem tudtam magam elképzelni egy kolostorban. Emberek között szerettem volna élni, és Isten felé vezetni őket.

Bár a papságra szóló meghívást gyermekkora óta érezte, a végső elhatározás azonban csak az érettségi előtt született meg benne. Budapesten, a Központi Szemináriumban készült a jövőre. Az ötödik év végén megszerezte a bakkalaureátusi fokozatot.

– Főpásztorom, Keszthelyi Ferenc váci megyéspüspök szívesen felszentelt volna korábban is. Én viszont nem éreztem úgy, hogy készen állnék a szentelésre idő előtt. Ő azt akarta, hogy a szentelésem után tovább képezzem magam külföldön. Tudtam, hogy nem akarok elvont tudományos kérdésekkel foglalkozni. Ezért a diákonus-szentelés után köztes megoldásként egy évet Bécsben, a Pázmáneuzmban tölthettem, ahol nyelvtanulás mellett az egyetemen Újszövetséget tanultam és egy kicsit a keleti vallásokról is. Egyelőre én vagyok az utolsó „pázmánita” – de kék reverendát én már nem csináltattam.

A pappá szentelése után, 1995-ben, Nagykátára helyezték káplánnak. Két év töltött ott.

– Az volt a célom, hogy a plébánost segítsem a tervei megvalósításában. Tulajdonképpen, még nem is akartam önállóan dolgozni.

A salgótarjáni Etes községben volt az első önálló helye.

– A községben laktam, s onnan láttam el három plébániát, ami hat falut jelentett.

Itt kezdett el azon gondolkodni, hogy valójában mi is a lelkipásztor feladata a mindennapokban.

– Hogyan lehet a híveket a lelkiekben segíteni, hogy minél imádságosabbakká váljunk? Hogyan lehet ennyi települést ellátni? Marad-e idő a közösség építésére? Milyen példákat lehet találni a modern egyházszervezésről a múltban vagy jelenben? Hogyan lehetne minél több embert bevonni az egyházközségi életbe? Ezek a kérdések foglalkoztattak. 

Az is kérdés volt persze, hogy egyáltalán, a sok misemondás mellett jut-e ideje más lelkipásztori munkára.

– A válasz természetesen benne van az Egyházi Törvénykönyvben: pontosan megmondja, hogy mennyi misét mondhat a pap. Ha ezt betartjuk, más dolgoknak is tudunk prioritást adni. Én egyébként úgy éreztem – noha szeretem a gyerekeket, és nagyon jól érzem magam közöttük –, hogy elsősorban a felnőttek felé kell fordulnom: minél több embert bevonni a közösség életébe, és feladatokkal bízni meg őket. Sok tervem volt és van. Eleinte azonban talán túl nagy léptekkel akartam haladni.

Érsekvadkertre egy évvel ezelőtt helyezte a püspöke. Ellátja Borsosberényt is, amelyhez még hozzátartozik Horpács és Pusztaberki. Kinevezett tagja az Egyházmegyei Papi Szenátusnak, és főreferens a Hitoktatási Bizottságban.

– Előző plébániámon két lelkipásztori kisegítőm volt. Akkor egy interjúban kiderült, hogy családalapításuk előtt foglalkoztak a papi hivatással is; talán egyszer diákónusokká is válnak.  Szerintem ez az Egyház jövője: egyre több kisegítő veszi át a lelkipásztori munka egyes részterületeit (remélem jelenlegi szolgálati helyemen is lesz még több segítségem).

Ef Nándor