A mennybe emelve
Szentmiseszándékok
A szentté avatási szertartáson hallhattuk
Szentek
Tömegtájékoztatás és evangelizáció
Sok vagy kevés a pap?
Hívom a családokat 2014 májusában
Köszöntő
Életige
Kozmopolisz
Május
Ingyenes jogi tanácsadás
Kolping híreink
Önkormányzati hírek
Műfüves pálya bérlése
Híreink

A mennybe emelve

A szentté avatás szertartáson hallottuk

Ferenc pápa homíliája XXIII. János és II. János Pál szentté avatásának szertartásán, 2014. április 27-én.

Ennek a vasárnapnak a középpontjában, amely lezárja Húsvét nyolcadát, s amelyet II. János Pál az Isteni Irgalmasságnak kívánt szentelni, a feltámadt Jézus dicsőséges sebhelyei állnak.

Ő már megmutatta azokat az első alkalommal, amikor megjelent az apostoloknak, annak a szombat utáni napnak az estéjén, a Feltámadás napján. De aznap este nem volt ott Tamás; és amikor a többiek mondták neki, hogy látták az Urat, ő azt válaszolta: hacsak nem látja és nem érinti azokat a sebeket, akkor nem hisz. Nyolc nappal később Jézus ismét megjelent az utolsó vacsora termében a tanítványok között, és ott volt Tamás is; Jézus hozzá fordult és meghívta, hogy érintse meg sebeit. És akkor az az őszinte ember, az az ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy személyesen ellenőrizze a dolgokat, letérdelt Jézus előtt és ezt mondta: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28).

Jézus sebei botrányt jelentenek a hit számára, de egyben a hit igazolásai is. Ezért a feltámadt Krisztus testéről nem tűnnek el a sebhelyek, ott maradnak, mert azok a sebhelyek Isten irántunk való szeretetének el nem múló jelei, és nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy higgyünk Istenben. Nem azért, hogy higgyük: Isten van, hanem hogy higgyük: Isten szeretet, irgalmasság, hűség. Szent Péter, Izajás szavait idézve ezt írja a keresztényeknek: „Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1 Pét 2,24; vö. Iz 53,5).

XXIII. Jánosban és II. János Pálban megvolt a bátorság ahhoz, hogy Krisztus sebeire nézzenek, megérintsék átszegett kezeit és átszúrt oldalát. Nem szégyenkeztek Krisztus teste miatt, nem botránkoztak meg Őbenne, a keresztjében; nem éreztek szégyent a testvér teste miatt (vö. Iz 58,7), mivel minden szenvedő emberben Jézust látták. Mindketten bátor emberek voltak, telve a Szentlélek parrésziá-jával, nyílt, világos beszédével, s tanúságot tettek az Egyház és a világ előtt Isten jóságáról, irgalmasságáról.

XX. századi papok, püspökök és pápák voltak. Ismerték e kor tragédiáit, de ezek nem gyűrték maguk alá őket. Erősebb volt bennük Isten, erősebb volt a Jézus Krisztusba, az ember Megváltójába és a történelem Urába vetett hitük; erősebb volt bennük Isten irgalmassága, amely ebben az öt sebhelyben megmutatkozik; erősebb volt Mária anyai közelsége.

Ebben a két, Krisztus sebhelyeit szemlélő emberben és az Ő irgalmasságának e két tanújában „élő remény” lakozott, együtt a „kimondhatatlan dicsőséges örömmel” (1Pt 1,3.8). Olyan remény és öröm volt ez, amelyet a feltámadott Krisztus ad a tanítványainak, és amelytől senki sem foszthatja meg őket. A húsvéti remény és öröm áthaladt a lecsupaszítás, a kiüresedés, a bűnösökhöz való, végsőkig elmenő közelség olvasztótégelyén, egészen ennek a kehelynek a csömöréig. Ez az a remény és öröm, amelyet a két szent pápa ajándékba kapott a feltámadott Úrtól, s a maguk részéről bőséggel ajándékoztak Isten népének, örök elismerést nyerve ezáltal.

Ezt a reményt és örömet lélegezték be a hívők első közösségében, Jeruzsálemben, amelyről az Apostolok cselekedeteinek könyve szól (vö. 2,42–47). Olyan közösség volt ez, amelyben megélték az Evangélium lényegét, vagyis a szeretetet, az irgalmasságot, egyszerűségben és testvériességben.

Ez az Egyháznak az a képe, amelyet a II. Vatikáni Zsinat maga előtt tartott. XXIII. János és II. János Pál együttműködtek a Szentlélekkel, hogy helyreállítsák és naprakésszé tegyék az Egyházat eredeti alkatának megfelelően, azon alkat szerint, amelyet a szentek kölcsönöztek az Egyháznak az évszázadok során. Ne feledjük el, hogy pontosan a szentek azok, akik előreviszik és növelik az Egyházat. A Zsinat összehívásában XXIII. János kifinomult, Szentlélektől való tanulékonyságról tanúskodott, engedte vezetni magát, és pásztor volt az Egyház számára, egy vezetett vezető, a Szentlélek által vezetett vezető. Ez volt az ő nagy szolgálata az Egyház számára; ő volt a Szentlélektől való tanulékonyság pápája.

Az Isten népéért végzett ezen szolgálatban II. János Pál volt a család pápája.  Ő maga mondta egy alkalommal: azt szeretné, hogy a család pápájaként emlékezzenek rá. Szívesen hangsúlyozom ezt, miközben szinódusi utat járunk be a családokról és a családokkal. Ezt az utat ő bizonnyal nyomon kíséri és támogatja a mennyből.

Isten népének ez a két új szent pásztora járjon közben az Egyházért, hogy a szinódusi úton levés e két éve alatt mutasson a Szentlélektől való tanulékonyságot a család lelkipásztori szolgálatában. Mindketten tanítsanak minket arra, hogy ne botránkozzunk meg Krisztus sebhelyein, hatoljunk be az isteni irgalmasság misztériumába, amely mindig remél, mindig megbocsát, mert mindig szeret.

(Török Csaba fordítása. Magyar Kurír)

Tömegtájékoztatás és evangelizáció

Vissza az újság tetejére

Sok vagy kevés a pap?

Júniusban vannak a papszentelések. Egy-két gondolat ennek kapcsán: Könnyen kimondjuk, hogy ma kevés a papok száma. S ebben van is igazság. De ha mélyebben megvizsgáljuk, hogy valójában mi is a pap feladata, akkor nem biztos, hogy kevesen vannak. Inkább az igazi papok hiánya mondatja azt, hogy kevés a pap.

A pap feladata mindig is az, hogy közvetítsen a természetes világ és a természetfeletti világ között. Ez minden vallásban közös. S ebben a pillanatban egy lépéssel visszaléptünk, hogy szélesebb összefüggésben lássuk a pap jelenlétét.

Nem a paptól függ a vallás, hanem a vallásoknak vannak papjai. S azt kell mondanunk, hogy amilyen a vallás, olyanok a papjai. Ha a vallás ismérveit nézzük, akkor egyáltalán nem vallástalan a mai ember. Ne mondjuk hitetlennek a mai embert! Nem olyan könnyű kisöpörni szívünkből Isten képét. Azt merem mondani, hogy nem is lehet. Hát ezért van annyiféle pótléka. Eszmék, termékek, bálványozott emberek, és végül, önmagát is állíthatja Isten helyébe az ember. Ma sokan teszik ezt.

És ennek a sokféle istenpótléknak megvannak a maga papjai. Mindenki papi szerepet tölt be, aki valamire rá akar venni másokat, pláne úgy, hogy arra tegye fel életét a másik. Aki hitet ad, bármilyen előjelű is ez a hit, papi szerepet tölt be.

Ezt a szemléletet kell a krisztusi áldozat fürdőjében tisztára mosni. Ezt üzenem minden újmisésnek, de elsősorban magamnak.

(Sánta János)

Vissza az újság tetejére

Hívom a családokat 2014 májusában

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Azt mondd meg nekem, apu, hogy miért ragaszkodtok körömszakadtáig a házasság konzervatív felfogásához? Ez nagyon szép, eszmei dolog, csak a mai valóság egészen más – mondta egy fiatal lány édesapjának. — Te is tudod, hogy a megkötött házasságok nagyobb része felbomlik, pedig egyre kevesebb házasságot kötnek. Egyre kevesebb gyerek születik, azok jó része is házasságon kívül. Mindez azt bizonyítja, hogy az „eszményi házasság” nem felel meg a ma emberének. Jó, tudom, hogy nektek ez bevált, de ti kivételek vagytok. Annak a valószínűsége, hogy két ilyen ember találkozik, mint ti ketten, nagyon kicsi, semmiképpen nem általános jelenség. Nekem biztos nem lesz ilyen szerencsém, nem is számítok rá.

Idézzétek fel fiatalok fentihez hasonló kijelentéseit baráti, rokoni, ismerősi körből! Mi hathatott ezekre a fiatalokra?

A valóság fontosabb az eszménél – írja Ferenc pápa Evangelii Gaudium című apostoli buzdításában. „A valóság egyszerűen van, az eszmét kidolgozzuk. A kettő között állandó párbeszédnek kell folynia, nehogy az eszme elszakadjon a valóságtól. Veszedelmes dolog az üres szavak, képek és gondolatmenetek világában élni.” (EG 231) A valóság pedig az, amit a Biblia a maga nyelvén így fogalmaz meg: „Azt mondta az Úr Isten: »Nem jó, hogy az ember egyedül van, alkossunk hozzá illő segítőt is.«” (Ter 2, 19). Erre a valóságra épül a házasság eszméje. A valóság az, hogy az ember egyedül nem képes kiteljesedni, szüksége van a másik emberre, aki segíti, aki hozzá illik, azaz akivel kiegészítik egymást. Minden korban és a föld minden részén az emberek arra vágytak, hogy legyen egy társuk, hogy megtalálják azt az egyet, az „igazit”, aki kiegészíti őket. Az emberiség történelme azt is igazolja, hogy azok a családok váltak a társadalmi és emberi fejlődés szilárd alapjaivá, amelyeket az „egy testté lett” (ld. Mt 19,3) emberpárok őszinte és önkéntes elhatározásból alapítottak. Azok az elméletek, amelyek a házasságot ki akarták iktatni a társadalom életéből, amelyek a családot csupán rosszul működő gazdasági egységként kezelték, sorra megbuktak, mert nem vették figyelembe a valóságot.

Mit tapasztaltok: kiknek az érdekében áll a házasság- és családellenes eszmék terjesztése? Kik a haszonélvezői annak, hogy a házasságok nem tartósak, hogy a társadalom elöregedik, hogy az emberi kapcsolatok meglazulnak?

„Az eszme – a kimunkált fogalmi rendszerek – feladata a valóság megragadása, megértése és irányítása” – írja Ferenc pápa (EG 232). A valóságtól elszakadt eszmék félrevezetik az embereket, az emberi méltóságnak meg nem felelő életvitelre késztetik őket. A tényeket figyelmen kívül hagyó eszmék nem tudnak visszahatni a valóságra, mert így nem alakulhat ki konstruktív párbeszéd az eszme és a valóság között. Így megakad a fejlődés, a tökéletesebb felé való haladás. A valóság az, hogy „Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette, férfinak és nőnek teremtette.” (Ter 1, 27) Vannak azonban elméletek, amelyek szerint a nemek nem velünk született adottságok, a nemekhez tartozó szerepeket a társadalom kényszeríti rá az egyes emberre. Ezen téveszmék nem csak elszakadnak a valóságtól, hanem megkísérlik azt manipulálni, amikor azt hirdetik, hogy ha a nemek okozta „rabságból” az embereket sikerül felszabadítani, akkor mindenki hatékonyabban tudja a társadalmat szolgálni.

A keresztény házasság-eszmény arra a tényre alapul, hogy a teremtő Isten képmása a házaspár: a férfi és a nő együtt. Nem pusztán a férfi, nem pusztán a nő, hanem ketten együtt, hiszen a kettő már egy test (Ter 2,24). A házastársi egységben a férfi és a nő a kölcsönös önátadásában és teljes, végleges életközösségében Isten és az Ő szeretete tükröződik vissza. Így részesednek a házastársak Isten teremtő munkájában, ez pedig a társadalom legmagasabb rendű szolgálata.

Mondjatok példát arra, hogy a valóságot és a tényeket figyelmen kívül hagyó eszmék szószólói megszavaztatják az e kérdésekben való döntésre nem felkészült testületeket tételeik igazolására! Ismertek-e áltudományos élet- és családellenes elméleteket? Hogyan léphetünk fel ezek ellen?

„A valóság az eszme felett áll” (EG 233). Vannak szószólói annak a téveszmének is, amely szerint a nők joga rendelkezni a bennük megfogant gyermek életéről és haláláról, azt állítják, hogy a születendő élet védelme ideologikus, sötétségbe borító és korszerűtlen nézet. A valóság az, hogy a legalapvetőbb emberi jog az élethez való jog, ez a jog pedig minden emberi lényt megillet élete minden helyzetében és fejlődése minden fázisában. A születendő gyermekek mindenki között a legvédtelenebbek és legártatlanabbak. Az anyaság feltételezi az apaságot, mégsem dönthet sem az apa, sem az anya, sem ketten együtt gyermekük életéről. Minden ember Isten teremtménye, akit Isten saját képmására teremtett, egyedül Ő rendelkezik élete felett. „Az ész önmagában elegendő minden emberi élet sérthetetlen értékének felismerésére, de ha hittel is nézzük, akkor az emberi személy minden megsértése Isten előtt bosszúért kiált és az ember Teremtőjének, Istennek is a megsértése.” (EG 213)

Mit tehetünk azoknak a nőknek az érdekében, akik olyan nehéz helyzetbe kerültek, hogy nem látják értelmét gyermekük világrahozatalának?

Tévedsz, kislányom – mondta édesapja lányának –, mikor azt mondod, hogy az eszményi házasság a ma emberének nem felel meg. Isten minden ember szívébe ültette a jó, a szép, az igaz és a szent utáni vágyat. Azok, akiknek élete valamiért kisiklott, tagadni igyekeznek az igazságot, a jó és a szép létezését, ezzel akarják igazolni kudarcaikat. Ezek az emberek szembe szállnak a valósággal, valótlanságokra épülő elméleteket találnak ki, ezeket sokszor szép jelszavak – szabadság, emberiesség, testvériség és hasonlók – mögé sorakoztatják fel, megtévesztve ezzel sokszor a jó szándékú embereket is. Ne higgy a hamis prófétáknak! Csak nézd meg, hogyan élnek ők: békesség, nyugalom, boldogság, virágzás veszi körül őket, vagy egymással szembefordulás, tülekedés, kíméletlenség, keserűség, kiábrándultság! És ne feledd: szüleid boldogsága sem véletlen szerencse műve. Hittünk abban, hogy Isten a saját képmására, a szeretetre teremtett minket, hogy az a hivatásunk, hogy szeressünk, s így visszatükrözzük Istent és az ő szeretetét. Azt kerestük, hogy hogyan tehetünk eleget hivatásunknak. Amikor találkoztunk, megértettük, hogy Isten egymásnak ajándékozott minket, nekünk is el kell magunkat ajándékoznunk. Ez a mi boldogságunk titka. Hiszem és tudom, hogy a szíved mélyén te is arra vágysz, hogy megtaláld hivatásod teljesítésének módját. Ne félj a hamis próféták okozta hangzavarban kimondani, hogy szeretetben akarsz élni, és szeretetből el akarod magadat ajándékozni. Csak te is akard, hidd és kérd Isten segítségét, meglátod, olyan „szerencséd” lesz, mint a szüleidnek!

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke