Minden bajra két orvosság van.

Az idő és a csend.

Ezért csak akkor szólalj meg,

Ha szebbet tudsz mondani, mint a csönd!

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Akár az írott történelmet nézzük, akár a régészeti kutatásokra támaszkodunk, azt látjuk, hogy az emberek kisebb-nagyobb csoportokba rendeződve igyekeztek életüket jobbá, szebbé, mai kifejezéssel élve élhetőbbé tenni. Ezek a csoportok a föld minden részén, minden korban családok összefogásából alakultak. Az ember adottságai ugyanis nem teszik lehetővé, hogy tartósan magányosan éljen. Sem a férfi, sem a nő nem képes egyedül, önmagában boldogulni, boldoggá válni. Ezt az antropológiai igazságot fogalmazza meg a Biblia: „Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!” (Ter 2, 18) Az is antropológiai igazság, hogy a férfi és a nő egymást kiegészítve tudják a legjobban egymást segíteni. A kettejük együttműködésére épült család a legkisebb emberi közösség, ez az a közösség, amely megfelel az emberi természetnek. A nagyobb emberi közösség, a társadalom csak akkor tud az emberi természetnek megfelelni, ha családokból épül fel.

Meg merem kockáztatni, hogy ha a magyar társadalom csupa ideális, boldog családból állna, akkor az ország maga lenne a boldogság szigete Európában, nálunk egyedülállóan magas lenne az életminőség. Kétségtelen, hogy a családok, és ezzel együtt az egész társadalom életének anyagi körülményei jelentősen befolyásolják életminőségét, de látjuk, hogy a jólét megteremtését célul kitűző fogyasztói társadalmak a személyiséget veszélyeztető nagyvárosokkal, a családok és bennük az emberi kapcsolatok elsorvadásával, az emberi környezet riasztó méretű pusztulásával milyen kevéssé járultak hozzá az élet minőségének javulásához. Lehet az embernek tengernyi pénze, fényes karriert ígérő diplomája, ha személyes kapcsolatai rendezetlenek, életét értelmetlennek fogja érezni és boldogtalan lesz. (vö. Lk 12, 16-21) A teljes ember (a test-lélek-szellem alkotta egység) élete akkor teljesedhet ki, ha testi, lelki és szellemi igényei is kielégítést nyernek, ehhez pedig az kell, hogy eleven kötelék fűzze Istenhez, a többi emberhez, és a teremtett világhoz.

Idézzetek fel olyan szerény, egyszerű körülmények között élő családokat, ahol boldogan, derűsen nevelték gyerekeiket és kiváló embereket adtak az országnak!

Az emberi kapcsolatok iskolája a család: a családban kerül a gyermek először másokkal kapcsolatba, itt ismeri meg a társas létet, a kapcsolatépítés és -ápolás módjait. Ha két ember között a kapcsolat csupán annyit jelent, hogy tudomásul veszik egymás létét, csak köszönnek egymásnak, de nem beszélgetnek, akkor kapcsolatuk nem eleven, nem szolgálja egyikük életét sem. A másik hogyléte felőli formális érdeklődés, sokszor a választ meg sem várva, arról árulkodik, hogy nem is érdekli a másik személye, nem is akar vele igazán kapcsolatban lenni. A másikat használni és kihasználni akaró kapcsolat egyik félnek sem válik javára. A család életminőségét döntően befolyásolja a házaspár közötti kapcsolat. Egymásnak ajándékozva magukat, és ezt az ajándékot kölcsönösen elfogadva belépnek egymás életébe, Szabó Lőrinc szavaival egymás „sorsának alkatrészévé” válnak.
A családon belüli kapcsolat alapja a kölcsönösség és a szeretet. Akik szeretik egymást, azoknak a kapcsolatát a jóakarat motiválja, kölcsönösen egymás javát akarják: a szülők a gyerekekét, a gyerekek a szülőkét, a nagyszülők az egész családét. A kapcsolat minőségét a szeretet határozza meg, erről szól Jézus útmutatása: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Ján 15, 12-13) Aki tehát önmagát, azaz teljes életét odaadja fenntartás nélkül a másiknak, az úgy szeret, ahogy Jézus szeret. Így jelenítik meg a házastársak családjukban Isten szeretetét, így tapasztalják meg a gyerekek Isten szeretetének boldogító melegét.

Hogyan tudjátok következetesen a rendre, fegyelmezettségre, szorgalomra nevelni gyermekeiteket úgy, hogy közben a szeretet is növekedjék? Milyen jelekből látjátok, hogy gyerekeitek megtapasztalták Isten szeretetét?

Kapcsolataink alakításához családon belüli és kívül példaképünk a Názáreti Szent Család. Mai fogalmaink szerint Mária és József azzal alapította meg a családot, hogy igent mondott Jézusra. Befogadta és életét kiteljesítette. Jézus ebben a családban tanult meg az emberekkel kommunikálni, sajátította el az emberi szavak jelentését, ismerte meg a családi kapcsolatok, a barátság erejét, a konfliktushelyzetek, az egészség és a betegség okozta nehézségeket, az öröm és a fájdalom kifejezni tudását. A názáreti harminc év gazdag tapasztalatai jelennek meg példabeszédeiben, elbeszélő készségében, az élet apró jelenségei mögé néző meglátásaiban.

Hogyan tudjátok családotokban a Szent Család tiszteletét ápolni anélkül, hogy édeskés mesealakokká váljanak?

Keveset tudunk József munkás, dolgos mindennapjairól. A régészeti és történelmi adatok szerint abban az időben sokan építkeztek Galileában, az ácsnak valószínűleg volt munkája bőven. Mégsem gazdagodott meg, és Fiát, aki minden bizonnyal vele dolgozott, nem arra tanította, hogy hogyan lehet minél nagyobb haszonra szert tenni. Jézusnak nem volt vagyona, nyilvános működése idején tanítványainál, barátainál lakott (l. Jn 1, 38-39, Mt 8, 20), nyilvános helyeken, vagy mások házában tanított és gyógyított. A munkáról mindig úgy beszélt, mint szolgálatról, mint egy eredményért való fáradozásról.

Jézus „szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan az ünnepi szokás szerint.” (Lk 2, 41-42) Ebből azt látjuk, hogy fontos volt számukra az ünnep, és amint lehetett, Jézussal együtt ünnepeltek. Az ünnepért vállalták a fáradságot, és hálásak voltak gyümölcseiért.

A Szent Családban az ajándékozás és a teljes önátadás lelkülete uralkodott. Mária és József tudta, hogy ajándékok egymásnak, és ajándékba kapták Jézust. A munkát a ház körül és az ácsműhelyben ajándékozó lelkülettel végezték egymást és embertársaikat szolgálva. Annak tudatában, hogy Isten ajándéka a hetedik nap, a szombatot és az ünnepeket megtartották, megszentelve így a hétköznapokat és munkát. Magukat teljesen elajándékozták, tiszta szívvel, őszintén és önzetlenül. Az ilyen lelkülethez tiszta szív kell. Mária pedig „kegyelemmel teljes”, József „igaz ember” volt.

A bűn ugyanis lecseréli a szeretet, az ajándékozás és az önátadás logikáját a hatalom, a pénz, az élvezethajszolás és az egoisztikus érvényesülés logikájára.

Mi segít abban, hogy gyerekeitekben kialakítsátok az ajándékozás és önátadás lelkületét? Hogyan tudjátok őket a házimunkába úgy bevonni, hogy megérezzék a mások szolgálata feletti örömet, hogy őszintén „beleadják” magukat a munkába?

„Az ember - aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért (az emberért) akart - teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát.” (GS 24) Isten minden ember szívébe beoltotta a vágyat a szeretet és a boldogság iránt, és ezt a vágyat még a bűn sem tudja kioltani. A magukat tiszta szívvel, őszintén és önzetlenül elajándékozó emberek, az ilyen emberekből álló családok képesek a társadalmat a Teremtő terve szerint alakítani, egy szebb, boldogabb világot felépíteni.

2013.január Bíró László püspök

Aki büszke, felcsapja a fejét és kiveti a mellét: „Nem olyan vagyok, mint te!” Aki azonban érzi, hogy nagyobb úr áll előtte, meghajtja a fejét. Minél nagyobb úr, annál mélyebbre. És ha Istennel állunk szemben? Akkor térdet is hajtunk. El fog bennünket a kicsinység tudata és meg akarunk alázkodni, tehát letérdelünk. Van-e szebb látvány, mint az Isten előtt térdelő és tiszta szívű ember? Mintha jelezné a térdelésünk, hogy Uram, te fölséges, hatalmas vagy, én pedig a te kicsinyke, de tisztaszívű teremtményed vagyok! Engedd meg, hogy mindig megmaradjak olyannak, mert akkor nem fogok elveszni.

Nem hajtunk térdet senkinek, csak Istennek. De neki térdet hajtunk, nem csak biccentünk, vagy egyéb mutatványokat csinálunk. A térdhajtást nem szabad elsietni, elnagyolni. Lelket kell abba önteni!

Ha templomból jövök, vagy oda megyek, az Oltáriszentség felé fordulva lassan, tisztelettel hajtok térdet, egészen le a földig úgy, hogy a gerincem egyenes, a térdem pedig a sarkam közelébe érinti a földet. Ez a mozdulatsor az éltető és igazi térdhajtás, mintegy kimondva általa, hogy én hatalmas Istenem!