Nagyasszonyunk hazánk reménye
Szentmiseszándékok
Azoknak, akik komolyan gondolják
Komolyan?
Mátraverebély-Szentkút
Erdélyi nyaralás - avagy ki mit gondol(hat)?
Ünnepek
Ingyenes jogi tanácsadás
Cserkészek közt
Kolping Híreink
Híreink

Nagyasszonyunk, hazánk reménye

Óh Nagyasszony, nemzetünk reménye,
Rád szegezzük könnyel telt szemeink.
Veszni indult István öröksége,
Szép kertedben őserényeink.
Szállj közénk és sírj te is velünk,
Vigasztald és mentsd meg nemzetünk!

Isten kezdettől vigyázott a mi népünkre. Megőrizte majdnem tökéletesen az egyistenhitet, mégpedig az ég Istenébe vetett hitet. Nem imádott a magyarság bálványt, mint Róma tette. Talán az ősevangélium hatása az ősi Nagyasszony-hit. Isten így ígérte: „elküldöm a Megváltót, aki asszonytól születik.” Nem világos, hogy őseink hogyan gondolták, hogy a Nagyasszony Istentől született. Anyai gondoskodással vezette és védte az ősmagyarokat, melyre rengeteg kereszténységünk előtti gyökér mai is jól mutat be a megőrzött népszokásokban.

 Isten ide, a Kárpát medencébe vezette őseinket. Hazát adott és új küldetést adott akkor és ad ma is: végleg felvenni a keresztséget, és azt meg is védeni.

955. Ausburg. A Lech – mezei csata után már nem bízhattak a  régi győztes harcmodorban. Szomszédaink is fenyegettek. Be kell illeszkedni Európába és egységes néppé kell válni. Géza fejedelem félti művét, mivel egy ideig nem született fia. Álmában Szűz Mária keresi fel, fiút ígér neki, aki meg is születik.

 Vajk nem feledte el apja álmát. Igyekezett Jézust nagyon szeretni és szolgálni. Édesanyját pedig Úrnőjének vallotta. Éltében is sokat imádkozott hozz7á, nemcsak a halála előtt. A Szűzanyának sok szép címe van. István és népe egyértelműen a mennybe vitt és a világ Királynőjévé koronázott Máriát szerette és tisztelte. Az ország koronáján is az Ő képe volt a fő helyen 200 évvel ezelőttig, amikor a hittől távol állók csapata eltávolította onnan.

A magyar nép nagyon gyorsan elfogadta Nagyasszonyának Jézus égben élő Édesanyját. Ennek egyik oka lehetett, hogy az Egyház megmagyarázta nekik: Istennek nincs teste, lánya sem születhetett, de Fiának van Édesanyja a megtestesülés óta. Ő az igazi Nagyasszony.

 Tiszteletére Székesfehérváron lélegzetelállítóan gyönyörű templomot épített, és országos búcsúra odahívta népét. Az egész ország ott ünnepelt. 1015- ben ott volt friss vendégként Gellért. Csodálkozott, hogy ennyi buzgó búcsús van ott, és nem hallja Mária nevét.. Kísérője megmagyarázta: Őt mi Nagyasszonyunknak hívjuk.

 István királyunk még életében régiónként építetett templomokat a Nagyasszony tiszteletére. Így lett Győrnek, Vácnak és Csanádnak a Szűz Anyára emlékeztető temploma. Ez a folyamat nem szakadt meg a századok során sem.

 István harcaiban előbb a férfi szenteket kérte segítőül. A nyugati inváziót várva már az égi Királynőtől várt oltalmat. A harc el is maradt.

 Imre halála után nem volt örökös. Két személy is készen állt a trónfoglalásra, de az egyik nem volt igazi magyar (Péter), a másik pedig nem volt igazi keresztény (Aba Sámuel). István tudta, hogy a haza veszélybe kerül az ő halála után. Ezért egy nappal előbb teljes joggal a Mennybevitt birtokába adta egész országát. Főurakat, főpapokat, a harcosokat és az egész népet. A végrendelet a halál beálltával érvényes lett, és az most is.

 Több nyugati Mária kegyhelyet kerestünk fel pár éve. Szokásomhoz híven sokat beszéltem arról, hogy nekünk Mária a Királynőnk, mi pedig az öröksége vagyunk. Figyelmeztettek: Ezért megneheztelnek a házigazdák! De – válaszoltam – melyik nép lett végrendeletileg Mária saját népe? Egyik sem. Tiszteljék Őt!

 Fizetőeszközeink a Nagyboldogasszony- képes pénzek voltak, még a protestáns Bethlen Gáboré is. 1849- ben tiltotta be ezt a kamarilla. Félelmetes segítség az égi királynő (az orosz hazament, a cár meghalt, Mária él!).

 Tanúink e tisztelet mellett: templomok, kolostorok, szobrok, képek, imák (az Üdvözlégyben is csak mi mondjuk ilyen szépen: Asszonyunk=Királynőnk Szűz Mária) és énekek, köztük eredeti himnuszunk a Boldogasszony Anyánk.

 Sok magyar mindezt nem tudja. Elfeledte, elfeledtették vele. Két évszázada kapkodunk idegen segítségért. Az eredmény: Tianon és az újabb veszélyek. A hitünket és országunkat majdnem kiárusították. Isten nem segít kétféleképpen. A legnagyobb mellé nem ad jelentéktelen segítséget. Itt az ideje, hogy felsorakozzunk a Nagyasszonyunk mellé, mert Ő soha el nem hagyott bennünket. Kezét sem vette le rólunk, mint azt Flecótól hallhattuk. Mi utasítottuk vissza a segítő jobbot, melynek gyakorlatával a jobb jövőnk érdekében szakítanunk kell már mától!

(K Bánk testvér cikke alapján)

Azoknak, akik komolyan gondolják

Vissza az újság tetejére

Komolyan?

Vissza az újság tetejére

Búcsújáró helyek Magyarországon 3. rész

Mátraverebély-Szentkút

A Három Szent Forrás búcsújáróhelye

A kegyhely eredete visszanyúlik Szent László király uralkodásáig. A történelem tanúsága szerint ugyanis Szent László többször is megfordult ezen a vidéken, sőt súlyos harcokat vívott a moldvai kunokkal. A hagyomány szerint ekkor fakadt a Szent László ugratása elnevezésű forrás is a sziklákon, lova patájának nyomában.

A Szűzanya első szentkúti megjelenése és a Szentkút-völgyben lévő forrásnak vize által történt első csodás gyógyulás ideje ma már pontosan nem állapítható meg. Az 1714-ben lejegyzett írás szerint egy mátraverebélyi pásztor néma gyermekével a völgyben őrizte az állatokat. A néma fiú megszomjazott és vizet keresett. Egyszer csak megjelent neki a Boldogságos Szűzanya a fák lombjai között és egy mélyedésben felcsillanó forrásvízre mutatott. A fiú lehajolt, ivott a vízből és nyomban ezután édesapja után kiáltott. Az apa meglepődött néma gyermeke kiáltásán, eléje szaladt és álmélkodva érdeklődött, hogy mi történt itt. A gyermek örömtől sugárzó arccal jelezte a látomást, és mutatta apjának a forrást. Az édesapa mélyíteni kezdte a gödröcskét, és így jött létre a bővizű szent kút. Az időpont hozzávetőleges becslés szerint 1100 körül volt.

1210-ben a zarándokok sokasága miatt templomot építettek Mátraverebély faluban, ahonnan körmenetben vonultak a Szentkút völgyben lévő forráshoz. 1258-ban ennek a templomnak már búcsú kiváltsága volt.  A szent kút neve okmányban 1290-ben szerepel először: ad fontem Vereb, vagyis verebi forrás néven. Ekkoriban még csak Mátraverebély templomában volt szentmise, gyóntatás, áldoztatás és prédikáció. A Szentszék tehát oda engedélyezte a búcsúkat.

A zarándokhely az 1400-as évektől a legnagyobb búcsújáróhelyeknek adott búcsúkiváltságokkal rendelkezett. Ebben az időben Vereb Péter erdélyi alvajda rendeztette a szent kút környékét.

1540-ben, a hatvani vár bevétele után Pásztó, Verebély és Szentkút is a törökök kezére került. A verebélyi pompás, remekmívű templom és kolostor siralmas romhalmazzá vált. A török uralom éveiben nehéz idők jártak a hívekre és a papokra egyaránt. Amikor a megszállók igája kissé enyhült, elszórtan kezdtek idemerészkedni a szent kúthoz a hívek. Ebben az időben történt, hogy Koós Pál gyöngyösi polgár három izomsorvadásban szenvedő gyermeke meggyógyult. Egész családjával elzarándokolt Szentkútra. Feleségével együtt a szent forrás vizével mosogatták a gyermekeket. Közben könyörögve, sírva kérték az Irgalom Anyját, hogy segítsen rajtuk. A többször megismételt mosás és bizalommal teljes esdeklés elnyerte jutalmát. Az izmok visszanyerték rugalmas erejüket.

A törökök kiűzése után a zarándoklatok újból megindulhattak, ámde fűvel, bokrokkal benőtt romokat találtak Verebélyen is, meg a szent kútnál is.

1700-ban XI. Kelemen pápa kivizsgáltatott néhány Szentkúton történt csodás gyógyulást és azok valódiságát elfogadta.

1705-ben épült fel Szentkúton az első kőkápolna, Almásy János Szentkúton nyert rendkívüli gyógyulásáért hálából. Ebből a kápolnából való a kegyhely drága ereklyéje, a fájdalmas kápolna szoborcsoportozata, és a mostani kegyszobor, amely a Szűzanyát ábrázolja karján a kis Jézussal, bal kezében pedig királyi jogarral.

Almásy János Bellágh Ádám Antal szentkúti remete pap segítségével, 1758-tól 1763-ig felépítette a mai kegytemplomot és mellé egy kolostort, melybe ferences atyák költöztek.

1865-ben Almásy Edmund megépítette a gyónóudvar penitencia kápolnáját és az Almásy család elhunytjai számára a kriptát. 1932-ben készült a méreteiben és kivitelezésében is nagyszerű lourdes-i barlang a hívek adományaiból. 1933-ban a nagy útvonalon készült keresztúti stációk záró állomásaként Kálvária-kápolna épült.

A Szentkúti barlangokban, a mai kegytemplom fölötti hegyoldalon a XIII. századtól éltek remeték. Az utolsó szentkúti remete 1767-ben halt meg. Sírja a bazilikában van. A kegyhelyet hosszú időn át ciszterci szerzetesek látták el, a török idők óta azonban a ferencesek is részt vettek a búcsúscsoportok vezetésében, lelkipásztori szolgálatukban. 1772-től már ők a szentkúti kolostor lakói, végleges letelepedésükre azonban csak a 19. században került sor.

A kegyhely a jozefinizmus hatása miatt csak az 1920-as években virágzott fel újra, a fejlődést azonban a kommunizmus megakadályozta.

1950-ben a diktatúra elűzte a ferenceseket, államosította, és szociális otthonná alakította a kolostort, Szentkút önálló lelkészség rangjára emelkedett az esztergomi érsekség irányítása alatt.

1970-ben VI. Pál pápa a kegytemplomot „basilica minor” címmel tüntette ki és megerősítette a XI. Pius pápa által adományozott teljes búcsú kiváltságokat az év minden napjára.

A Kisebb Testvérek 1989-ben tértek vissza a zarándokhelyre. Akkor újult meg a templom külső, és vásárolták vissza egykori földjeiket, hogy a későbbi fejlesztések alapját megteremtsék. A ’90-es évek elejétől fogva fokozatosan megerősödött a gyalogos zarándoklatok hagyománya.

2006-ban, a Nagyboldogasszony búcsún Erdő Péter bíboros, prímás Mátraverebély-Szentkútat, mint Magyarország legjelentősebb búcsújáróhelyét Nemzeti Kegyhellyé nyilvánította.

A kegytemplom főbúcsúi pünkösdkor, Nagyboldogasszonykor és Kisboldogasszonykor vannak.

(Forrás: http://www.bucsujaras.hu

http://www.szentkut.hu

Ipolyvölgyi Németh József P. Krizosztom - Móczár Béla: Mária kegyhelyek Mária országában)

Erdélyi nyaralás - avagy ki mit gondol(hat)?

2010-ben az Érsekvadkerti Kolping Család Egyesület Erdélybe szervezte családi nyaralását. Aki egy sablonos élménybeszámolót vár, annak remélem csalódást okozok. Akinek meg nincs kedve, vagy ideje végigolvasni az írást, az csak fussa át szemével a kiemelt szavakat, abból megtudja, hogy merre jártunk. A többi csak néhány gondolat…

 Az ivói Kolping tábor egyszerű faházaiban megszállva  jártuk be 1 hét alatt Székelyföldet és tágabb környékét.

Nem először jártam ezen a vidéken. Voltam már „turistaként”, szakmai terepgyakorlat résztvevőjeként, és többször a csíksomlyói búcsúban, nem egyszer gyalogos zarándokként. Minden alkalommal kettős érzés tölt el, ahogy átlépjük a határt. Kavarog bennem a büszkeség és a keserűség. Magyarként ez nem is csoda. Más nemzetbeliek ezt nem is érthetik meg, talán csak a szászok, de belőlük hírmondó is alig maradt. Azt tudjuk, hogy mi (együtt az odaszakadt magyar nemzettársainkkal) mit gondolunk. De mit gondolhatnak azok, akik a történelem folyamán többségbe kerültek – a románok?

 Furcsának tűnhet, hogy egy nyaralás, könnyed kikapcsolódás, lazítás során ilyenekkel foglakozik az ember, de ott járva ezeket nem lehet kikerülni, lépten-nyomon belebotlunk. Próbáltam hát az út során saját magamból kiindulva az ő fejükkel is gondolkodni… Mit is gondolhatnak? Mi juthat az eszükbe egy-egy épület, szobor vagy emléktábla, felirat kapcsán?

Az odaút fárasztó buszozását követően a vasárnap a zetelaki templomban szentmisével kezdődött, majd a helybéli kolpingos barátainknál folytatódott.  Erre a napra nem szerveztünk külön programot, tényleg pihentünk. Másnap aztán nyakunkba vettük a vidéket.

Brassóval kezdtünk. Gyönyörű fekvésű város a Déli-Kárpátok lábainál. Mire gondolhat egy ebben a városban élő honpolgár?

 Valamikor még Szent István királyunk a város fölé magasodó 955m magas Cenk-hegyre várat építetett. Dúlta tatár, pusztította török, a lerombolt vár köveiből aztán - a megfogyatkozó magyarok mellé német földről betelepített - szászok építettek új városfalakat. Megjelentek a románok is. Hívták is őket dolgozni, szolgálni a magyar urak  földjeikre, meg jöttek is maguktól a  jobb élet reményében.…Hozták , jöttek, de nem szerették őket (vajon miért?). Járva  a hangulatos, de kissé elhanyagolt óvárost, még ma is megalázó lehet nekik arra gondolni, hogy itt bizony rendeletet hoztak arra, hogy csak bizonyos napokon léphetnek be a városba, de  még aznap az esti harangszóig el kell hagyniuk azt! Helybéli kolpingos idegenvezetőnk szerint ezt a rendeletet ma is alkalmazhatnák. Milyen érzés lehet végigmenni a jelenlegi Románia 5. legnagyobb a városának a központján úgy, hogy nem találunk benne a jelenlegi többség által emelt építményt? Talán csak egy kis ortodox templomot sikerült betuszkolni, beerőltetni a Főtér két sokszázéves épülete közé. Nem tudom 100 éve milyen szász polgárház állhatott a helyén. De itt van Románia legnagyobb temploma is, csak hát az evangélikus, és az Istennek ez a háza – a híres Fekete templom – egyben az európai gótika legkeletebbre fekvő jelentős alkotása. Ha kissé megfáradva felvonóval felmegyünk a már említett Cenk-hegyre, megláthatjuk azt, amit román építészet a városnak adott: lakótelepeket. Itt a hegy tetején a millenium idején, 1896-ban egy szobrot állítottak a honfoglalás tiszteletére. Azonban az  Árpád vezér egyik harcosát ábrázoló szobrot hiába keressük, a románok két hazafia 1913-ban még a „magyar időben” felrobbantotta. Dinamittal. Igaz, csak később dőlt össze, de aztán  végleg eltüntették. Ma egy hatalmas román zászló jelzi azt büszkén lobogva a szélben, hogy ki az úr és ki lett itt a szolga.

Mit gondolhat egy román nemzetiségű, ha felmegy a „Székelyek Szent Hegyére” a Madarasi-Hargitára? Semmit. Egyrészt mert fel sem megy. Másrészt meg minek is menne? Hogy keresztek és kopjafák erdejét lássa fohászokkal, fogadalmakkal, magyar zászlókkal? Inkább csak dühítené: „Mit keres itt a 2000 éves román földön a sok magyar zászló? Mit keres ebben az országban a sok magyar?” Bizony 2000 év. Ők ezt tanulják. Nagy idő! Hol van ehhez a mi  1100 évünk? Hol van az igazság?

Embert próbáló az 1800 méter magas csúcsra felgyalogolni Ivóból. Mégis sokan megtettük. Olyan 50 év felettiek is, akikről nem is gondoltam volna. De jöttek a gyerekeink is, kisebbek nagyobbak – igaz sokan traktorral (mindent a túrázók kényelméért!), ami a körülményekhez képest szintén nagy élmény volt.

„Szállj dalom szállj, gyönge kis madár, Határokon túl a Hargitáig szállj!” De másként szól itt a hegytetőn ez az ének.

Hogy teljes legyen az igazság és bátorítson minden csüggedőt ez a dal, akkor nem csak a Hargitáig hanem tovább, még majd 100 km-t kell  szállnia, elrepülve a csíksomlyói templom felett, be a Keleti-Kárpátok rengetegeibe, fel a hágókon, le a völgyeken a Gyimesekbe, az ezeréves határig, hogy a Rákóczi vár romjai alatt a szépen felújított vasúti őrháznál megálljon és azt mondja: végállomás. Nem megy tovább, pedig még mehetne, túl a Kárpátokon, hogy megkeresse azokat, akiket vigasztalni kell.

Az őrháznál önkéntelenül is a messzi távolba futó síneket nézem, majd visszafordulva nyugat felé eszembe jut: Hegyeshalom innen 930 km-re van…

A táj szépségeivel nem lehet betelni. A hatalmas hegyeket ölelő fenyvesek, meredek hegyoldalakon felfutó szépen karban tartott kaszálók meseszerű nyugalmat árasztanak. A Békás-szorost övező sziklatornyok alatt állva, vagy lenn a parajdi sóbánya mélyén az ember akaratlanul is szembesül  kicsiségével. Akár magyar, akár román vagy más, egyformán.

Sok történelmi fájdalmat, bánatot lehetne még felsorolni, ahogy sétálunk akár Gyergyószentmiklóson vagy Székelyudvarhelyen, de lehetne ugyanannyi örömöt és dicsőséget is. Előbb-utóbb csak belefáradnánk a sok keserűségbe, vagy ami még rosszabb, közönyössé válnánk, lehajtott fejjel szomorkodva pedig nem lehet megújulni.

Adjunk inkább hálát a Jóistennek, hogy bár porlik az a szikla, de erre még mindig lehet építeni és akkor nyugodtan jöhet az ár, süvíthet a szél…

(Vitéz Gábor)