Indulnom kell
Szentmiseszándékok
Kövess engem
Ellesett gondolatok
Húsvét a remény ünnepe
Evangélium mindennap
A papunk és mi
Tisztelet
Most tehát elmegyek
Imádság
Életképek
Intelmek
Ingyenes jogi tanácsadás
Cserkészek közt
Kolping Híreink
Híreink

Indulnom kell

(Virágvasárnapi gondolatok)

Virágvasárnappal elkezdődik a nagyhét. E napon Jézus Jeruzsálemi bevonulására emlékezünk. Ezzel az eseménnyel veszi kezdetét Jézus szenvedése és keresztútja. Érdemes elgondolkodnunk, hogy milyen volna, ha mi is részt vennénk a cselekményben. A közelgő ünnepekre mi is elzarándokolunk a fővárosba, Jeruzsálembe. Mindenhonnan érkeznek emberek, igen nagy tömeg az idén is, mint minden esztendőben. Talán nem tör ki lázadás a rómaiak ellen, s zavargások sem lesznek (csak választások 2000 év távlatában). Talán nyugodtan eltelnek ezek a napok, s az ünnep után békével hazatérhetek. Elfárasztott az út, a hőség szinte elviselhetetlen, leülök, pihenek egy kicsit a kapu árnyékában. De mi ez a hangos kiáltozás? Honnan jön ez a hullámzó tömeg? Jön a názáreti Jézus – kiáltja valaki, s talpra ugrok, mert még a végén eltaposnak. Igen, ő a Próféta, a Messiás- kiáltja egy másik ember. Egyre csak közeledik a hangos tömeg, s már érthetően hallom, hogy mit kiáltoznak: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Ilyen éljenzés, ilyen ujjongó öröm még sohasem volt az ünnepeken. Mindenki Jézust élteti. Igen, mindjárt itt vonul el előttem. Hallottam, milyen csodákat tett, mily nagyszerűen tanít, de sohasem láttam őt. De melyik lehet Jézus a hatalmas tömegben? Biztosan ő lesz, aki annak a szamárnak a hátán ül. Sokan lombos faágakat tesznek elé az útra, egyesek pedig ruháikat is elé terítik az út porába. Nem egészen ilyennek képzeltem el egy királyi bevonulást, de biztosan ő lesz az. A tömeg egy pillanatra sem áll meg, gyorsan sodródik befelé a városba. Milyen hangosan éltetik őt! S milyen barátságosak hozzá! Milyen szelíden mosolyog mindenkire! Egy pillanatra most találkozik tekintetünk. Csak egyetlen pillanatra, hiszen nem akar megállni a megkezdett úton. S nem is tudná megállítani senki. Továbbmegy, s vele a hatalmas embertömeg. Lassan elhalkul a távolodó nép kiáltozása, magamra maradok az út mentén, végre pihenhetek egy kicsit.

Talán nem haszontalan ily módon felidéznünk az egykor történteket, s a nagyhét kezdetén érdemes elgondolkodnunk azon, hogy Jézus értem is végigjárta a szenvedés keresztútját. Nem dicsőséges királyként vonult be a városba, hanem békét hozó szolgaként, Isten szolgájaként. Tudja, hogy a most megkezdett úton nem fordulhat meg, mert akkor nem teljesítené az Atya akaratát. Nem fordulhat vissza, de egyszer visszafelé jön majd ugyanezen az úton. Azon az úton, amelyen most bemegy a városba, néhány nap múlva kifelé fog jönni. Akkor is nagy tömeg kíséri őt. Akkor is lesz kiáltozás, de nem éljenzés. Akkor már senki sem terít elé az útra ruhákat, miközben a kereszt alatta porba roskad. És én akkor is ott leszek az út szélén, s tekintetünk ismét találkozik. De akkor már nem fog előttem elhaladni a tömeg közepén. Akkor már nem szemlélhetem kívülállóként útját. Akkor már nekem is indulnom kell nyomában. Hiszen meghív, hogy én is hordozzam életem keresztjét. Az Úr meghív, hogy részesedjek szenvedésében, mert részesíteni akar engem a feltámadás örömében is.

(his)

Kövess engem

Vissza az újság tetejére

Ellesett gondolatok

Vissza az újság tetejére

Húsvét a remény ünnepe

Azt hiszem, húsvét szent ünnepe kiváló alkalom arra, hogy elmélkedjünk egy kicsit arról a reményről, amely a feltámadásba vetett keresztény hitből fakad.

Először is reménnyel tölti el a húsvét a bűnös embert. Arra az emberre kell itt gondolni, aki nem tagadja saját bűneit, nem tartja az emberi személy elidegeníthetetlen jogának azt, hogy szembeszálljon Isten akaratával, akár a Tízparancsolattal is. Olyan emberekről van szó, akik nem egy hazug világban élnek, a bűnök megideologizálásának világában (hazudtunk éjjel nappal, nyíltan hangzik el az öszödi beszédben), hanem a realitások talaján állva elismerik, hogy sokban vétettünk mindnyájan. A saját bűnösségét megtapasztaló keresztény ember viszont sohasem mondhatja azt József Attilával: „tudod, hogy nincs bocsánat”, mert a húsvéti misztérium egyik alaptanítása éppen arról a Krisztusról szól, aki vétkeinkért halált szenvedett, és megigazulásunkra feltámadott. A bűntől való szabadulás reményét erősítik Jézusnak az utolsó vacsorán mondott szavai, amelyek szerint drága vérét a bűneink bocsánatára ontja ki. Ezt erősíti meg a kereszten is, ahol feloldozza jobb latort és bocsánatért esedezik keresztre feszítői javára, de erről beszél feltámadása után is, amikor ezt mondja: „Vegyétek a Szentlelket, akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Húsvét ünnepe tehát arra bíztat, hogy sohasem alkudjunk meg vétkeinkkel, mindig remélni kell bűneink bocsánatát, és bíznunk kell a bűn felett aratott győzelem lehetőségében.

A húsvét remény forrása is a szenvedő ember számára. A remény nem abban áll, hogy Jézus leveszi vállainkról minden keresztünket. Ő nem ad fájdalomcsillapító morfium injekciót, és nem is nevel fakírrá bennünket. Jézus erőt ad nekünk a szenvedések elviseléséhez, és megadja értelmét kereszthordozásainknak. A krisztussal egyesült kereszthordozó szenvedése által vezekel saját bűneiért és engesztelhet másokért, akiket szeret, akikért különösen felelősséggel tartozik, akiknek üdvösségét különösen is szívügyének tekinti. A kereszt a szeretet kifejezésének és növelésének olyan eszközévé válik, amely semmi mással nem pótolható. A türelmes szenvedő egyre inkább hasonlóvá válhat a kereszthordozó és keresztre feszített Krisztushoz. A szenvedés által a sivatagos emberi lélek virágoskertté változhat. Biztosan remélheti, ha a szenvedésben egyesült Krisztussal, egy lesz vele a dicsőséges feltámadásban is.

Mindannyian küzdelmes életet élünk. Szólni kell hát a küszködő ember húsvéti reményéről is, ami ép oly fontos, mint a bűnös és szenvedő ember reménye. Amikor azt látjuk, hogy minden, amit alkottunk, ki van téve a pusztulásnak, könnyen megérint bennünket a hiábavalóság érzésének a kísértése. Ezt a kísértést az ószövetségi bölcs így fogalmazta meg: „Mi haszna az embernek minden fáradozásából, amit magára vállal a nap alatt?” Érdemes-e szép templomokat építeni, gyönyörű festményeket festeni, szobrokat faragni, zeneműveket komponálni, a földet művelni, ha mindezek elmúlnak egyszer? Nos a feltámadás ünnepe reményt gyújt lelkünkben arra vonatkozóan is, hogy az ember látszólag örökre elveszett alkotásai számára is lesz feltámadás. Ha tetteik elkísérhetik az üdvözülteket a mennyországba, talán elkísérhetik műveik is. Ha a trónon ülő mindent újjáalkot, miért ne alkotná újjá kisgyermekének, az embernek apró teremtményeit is. Nem azért, mert azok versenyre kelhetnének Isten alkotásaival, hanem azért, mert mi alkottuk azokat, mi, akiket szeret az Isten.

Itt Magyarországon és általában a mai Európában, néha megkísért bennünket az az érzés is, hogy az Egyház jövőjéért végzett fáradozásunk reménytelen. A nagypénteket felváltó húsvét azt sugallja, hogy mégis érdemes fáradoznunk. Nekünk hinni kell a csodálatos halfogásban akkor is, ha előző éjjel (netán a mögöttünk hagyott 8-10 évben) semmit sem fogtunk. Lebegjen szemünk előtt annak a Jézusnak a példája, aki közvetlenül megaláztatása előtt is az eljövendő dicsőségről beszélt. aki előre látta saját elhagyatottságát a kereszten, mégis arról szólt, hogy mindenkit magához vonz és a közvetlenül teljes kudarcnak látszó kereszthalál előtt is azt merte mondani, hogy beteljesedett.

Húsvét ünnepe mindannyiunknak azt üzeni: tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, aztán bízzuk magunkat, testvéreinket és dolgainkat az Úr irgalmas és mindenható szeretetére. Ezekkel a gondolatokkal kívánunk minden olvasónknak kegyelmekben gazdag, feltámadás hitét erősítő ünnepeket.

(M Gy 2006KÉ alapján)

Evangélium mindennap

Amikor Jeruzsálemhez közeledve az Olajfák-hegyére, Betfagébe értek, Jézus elküldte tanítványait ezekkel a szavakkal: „Menjetek előre a szemközti faluba. Ott mindjárt t6alálni fogtok egy szamarat megkötve, és vele a csikóját. Oldjátok el és vezessétek hozzám! Ha valaki szólna valamit, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége, és mindjárt elengedi őket.” Ez azért történt, hogy beteljesedjék, amit a próféta jövendölt: Mondjátok meg Sion lányának: Íme, a királyod érkezik hozzád, Szelíden, szamárháton ülve, egy teherhordó állat csikóján.

A tanítványok elmentek s úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik. Elhozták a szamarat és csikóját, letakarták ruháikkal, ő pedig felült rá. A tömegből nagyon sokan az útra terítették ruháikat, mások ágakat tördeltek a fákról és az útra szórták. Az előtte járó és az utána vonuló tömeg így kiáltozott:

Hozsanna Dávid fiának!

Áldott, aki az Úr nevében jön!

Hozsanna a magasságban!

Amikor beért Jeruzsálembe, megmozdult az egész város, és kérdezgették: „Ki ez?” A tömeg pedig ezt felelte: „ő A Próféta, Jézus, a galileai Názáretből”, olvashatjuk a virágvasárnapi tudósítást Máté evangéliumának 21, 1-11 sorai alatt.

Tisztelet

Amikor e sorokat írom, még március 15-e előestéjén vagyunk, és nem tudhatom, miként ünnepel az ország. Az ünnepek terén amúgy is sok a baj, nemcsak nálunk, hanem világszerte is. Nehéz lenne pontosan meghatározni az okokat, legfeljebb egy egész könyvben tudnám elsorolni valamennyit. Minden hagyomány és tekintély megrendült, a család, a nemzet és az Egyház tekintélye is, és ezzel együtt a sokak által emlegetett emberi méltóság és az emberi lény tisztelete is. A rosszul értelmezett demokrácia kiüresedett és globális anarchiává torzult, az erőszak pedig az államok és egyének között felülírta a különböző nemzetközi alapokmányok és szerződések paragrafusait. Amint egy aforizmában a minap keserűen lejegyeztem:  „A demokrácia egyetlen előnye, hogy hamarabb tudjuk meg, milyen gazemberek ülnek a kormányban, mint egy diktatúrában.” Sovány vigasz ez, ráadásul ez csak akkor van így, ha a gazemberek nem némítják el az általuk pénzelt sajtót.

Az egymás iránti tisztelet nem feltétlenül szívből jövő, azt a hatalmi helyzet, az alá-és fölérendeltségi állapot, a félelem és a számítás is befolyásolhatja. A szülő tisztelete sem az erősebb jogából ered, nem a nadrágszíj vagy az egyéb büntetés kiszabójának kellene, hogy szóljon, hanem a követendő példának. A kormányfő iránti tiszteletet sem segíti, ha rendőr kordon vigyázza lépteit. A valódi, lélekből jövő tisztelet nehezen kivívható, sokszor csak posztumusz megszerzett ajándék, mert az emberek többsége gyarló és irigy, csak (esetleg) csak a halottaktól nem sajnálja a koszorút.

Csaknem negyven éve, Pannonhalmán, a Bencés Gimnáziumban, a Kádári kor véres megtorlás éveiben, bennünk, diákokban a maradéktalan tisztelet élt. Tiszteltük az Egyházat, tiszteltük paptanárainkat, akik közül sokan börtönből kiszabadulva tanítottak minket, és tiszteltük szüleinket, aki elég bátrak voltak ahhoz, hogy éppen Pannonhalmára írattak minket azokban a vészterhes időkben. És tiszteltük egymást, akik az ország minden részéből érkeztünk az ezeréves Szent Hegyre, mindenféle társadalmi osztályból és sorsból. És néhány röpke év elég volt arra a legfogékonyabb serdülőkorban, hogy egész életre szóló útmutatót adjon tiszteletből és tisztességből.

Nem tudom, mi lesz márciusban, mit hoz az április, mi lesz egész évben, de azt tudom, hogy a magyar társadalom összeomlik, ha itt nem lesz gyökeres változás. Ha a demokrácia észrevétlenül és megakadályozhatatlanul diktatúrába fordul, ismét elnémul az őszinte szó, és tilos lesz az Istent nagy i-vel írni. Annak a kritikus pontján vagyunk, hogy ez ismét megtörténjék. Hogy megtörténhetik.

Egész életemben kíváncsi voltam arra, miként gondolkodnak azok, akik nem keresztények és nem magyarok. Még azt is mondhatnám, gondolkodóik közül sokat nemcsak olvastam, de elfogadtam részigazságaikat is. Tiszteltem őket. De most az a kérdés (válasszatok!), megilleti-e legalább ugyanez a tisztelet a nagy keresztény magyarokat, mondjuk Széchenyitől Prohászkáig? Vagy csak azoknak jár tisztelet,akik párbeszédet sürgetnek a Gonosszal, és a másság nevében a kölcsönös megértést sürgetik angyalok és ördögök között? Mi, keresztények, magyarok is békét akarunk. Békét, de nem feledést. És tiszteletet. Megköveteljük, kiköveteljük.

(SzSzP 2007)