Hogyan juthatunk a mennybe?
Szentmiseszándékok
Sírfelirat
Temetőben
Kereszt és korona
Evangélium mindennap
Keresztút a Papok évében III.rész
Viharzónában
A pap jutalma
Erőt adó találkozás
Erzsébet asszony
Ellesett gondolatok
Ingyenes jogi tanácsadás
Cserkészek közt
Kolping Híreink
Híreink

Hogyan juthatunk a mennybe?

(Gondolatok a halottak napján)

 A világirodalom legszebb elbeszélései közé tartoznak azok a Krisztus legendák, amelyek megírásáért Selma Lagerlöf svéd írónő 1909-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. E legendás elbeszélések közül az egyik a mennyországban játszódik. Arról szól, hogy egy napon – ha egyáltalán van értelme napról beszélni az örökkévalóságban- egy angyal jelentette a mi Urunknak, Jézusnak, hogy Szent Péter apostol igencsak búnak eresztette a fejét. A mi Urunk – elcsodálkozván azon, hogy valaki szomorkodhat az örök boldogság országában – nyomban elindult, hogy megkeresse Pétert, aki a földön és az égben is hűséges szolgája volt. Rátalálván a mennyország szélén azonnal észrevette, hogy Péter nemcsak szomorú, hanem egy kis harag és csalódottság is ébredt a szívében. A mi Urunk ennek okáról kérdezi Pétert, aki elmondja, hogy azért keseredett el annyira és azért akar elmenni a mennyből, mert pár napja meghalt az édesanyja, de sajnos nem jutott a mennybe. Péter azután megkérdezte az Urat, hogy nem lehetne-e tenni valamit, hogy az édesanyja a kárhozottak közül inkább az üdvözültek közé jusson. Mivel Péter a hossza beszélgetés után sem akarta beismerni, hogy anyja nem való a mennybe, ezért Jézus elküldött egy angyalt a pokolba, hogy hozza fel onnan a mennybe az asszonyt. Az angyal leszáll a hatalmas, sötét mélységbe, s miután megtalálta Péter

Édesanyját, azonnal emelkedett is vele felfelé. Néhány kárhozott lélek az anyába kapaszkodott, s ők is emelkedtek vele. Az angyal semmit sem tett ez ellen, meg sem érezte a nagyobb terhet. Péter nagyon megörült, hogy az anyja megmenekül, de észrevette, hogy édesanyja szabadulni akar a többiektől, kezüket megragadva, egyenként rázza le magáról a belékapaszkodott lelkeket, aki sorba visszazuhannak a mélységbe. Az angyal ekkor lassulni kezdett. Már szinte felért a mennyországba, amikor Péter anyja az utolsó szerencsétlen lelket is lerázta magáról, de ebben a pillanatban az angyal őt sem tudta tovább vinni és visszazuhantak a mélybe. A sírásra fakadt Péterhez ekkor így szólt Jézus: „Azt hiszed nem adnék szívesen mindenkinek olyan mennyországot, amely tökéletes boldogság? Elfelejtetted miért éltem a Földön? Hogy erre tanítsam az embereket: Szeressétek embertársaitokat, miként önmagatokat. És amíg ez nem így lesz, nem lesz hely a földön és az égen, ahol a fájdalom és a bánat ne érné utol őket.”

 November első napjaiban a földi létből eltávozott szeretteinkre emlékezünk. Virágokat, koszorúkat helyezünk sírjaikra, és mécseseket is gyújtunk, amelyek lángjai az örök világosság fényét kell, hogy elénk idézze. Abban a reményben imádkozunk értük, hogy ők már a mennyországban vannak Istennél.

 Az imént olvasott legenda, amely egy kicsit szomorúan végződött, sok tanúságot is hordoz számunkra is.

 Az egyik lehet az, hogy a mennybe nem lehet egyedül eljutni. Valakit vinnünk kell magunkkal, különben mi sem fogunk megérkezni. Aki önző módon sajnálja másoktól az örök boldogságot és másokat akadályoz annak elérésében, az maga sem fog oda eljutni. Törekedjünk tehát arra, hogy másokat is segítsünk a mennybe jutni, ahová magunk is igyekszünk. Ekkor a kálváriabúcsún hallott intelem is valóra válik, hisz a virágba borult fa gyümölcsit is meghozza.

 A másik tanúságot Jézus szavai hordozzák: Aki nem tartja meg a felebaráti szeretet parancsát, nem juthat el az örök boldogságra. A mennybe csak akkor juthatunk el, ha szeretjük embertársainkat. Az érdemszerzés ideje a földi létünk alatt van. Ezt az időt kell felhasználnunk arra, hogy embertársaink szolgálatával, mindennapi jócselekedetekkel belépőt szerezzünk a mennybe. Földi életünk legfőbb célja az legyen, hogy másokat is odasegítve eljussunk az örök életbe, ahol újra találkozhatunk üdvözült szeretteinkkel és a szeretet Istenével.

(HIS –től)

Sírfelirat

Vissza az újság tetejére

Temetőben

Vissza az újság tetejére

Kereszt és korona

(Közös ünnep a 150 éves Günzburgi Kolping Családnál)

„Mottó”

Ajándékozzunk magunkra időt! Időt a hozzánk közel álló embereknek. Azokra az emberekre, akik nehéz helyzetben vannak. Időt egy feladatra, amelyik a közösségnek hasznára van. Időt Istenre, a vele való találkozásra. S nem utolsó sorban időt saját magunkra, testi - lelki állapotunk javítására. Ugyanis az az idő, melyet Istennel és embertársainkkal megosztunk soha sem szegényít, hanem gazdaggá tesz  bennünket!

 Nehmen wir uns Zeit!  Zeit für Menschen an unserer Seite. Zeit für Menschen in besonders schwierigen Situationen. Zeit für eine Aufgabe, die dem Gemeinwohl zugute kommt. Zeit für Gott, für die Erfahrung seiner Gegenwart und Nahe. Nicht zuletzt auch Zeit für uns selbst, zu unserem seelischen und leiblichen Wohlbefinden. Die Zeit, die mit Gott und mit Menschen teilen, macht uns reicher, und nicht armer!

 Mint azt már az előző számokban hírül adtuk a testvér kolping családunk 150 éves jubileumához érkezett. Október  9 és 11 közötti ünnepség sorozaton 44 fővel Érsekvadkert is képviseltette magát, vállalva a hosszú és fárasztó utazást, a nyelvi nehézségeket, hogy jelenlétével hangot adjon a lelki összetartozásnak.

Az egész éjszakát átutazva reggel 7 órára értünk Passauba. A szitáló eső, ami néha nagyobb intenzitásúvá változott sem riasztott el attól, hogy megtekintsük a történelmi múltunkban is szereplő ősi várost. A megismerésben egy helyi kolpingos fiatal, Kovács Balázs tolmácsolásával, volt segítségünkre. Így az ott eltöltött négy órában sok szép ismerettel gazdagodhattunk. Első utunk a Duna és az Inn torkolatában fekvő, több mint 300 éves Városházához vezetett. Ennek külső és belső megtekintése során először köszönt ránk az érintetlen történelmi múlt. Az Óvárosi séta során számtalan szép épület és sikátor látványa nyűgözött le bennünket. A két folyó által határolt földnyelven áll az a templom, melyben közös múltunk letagadhatatlan személye, első szent királyunk felesége, Boldog Gizella várja a föltámadást. Sírja körül nemzeti színeinkkel átfont koszorúk, magyar nyelvű feliratok azt sugallják, hogy európai voltunk ekkor vette kezdetét, nem pedig a legutóbbi népszavazáskor. Fel is csendült ajkainkról a régi magyar himnusz, a Boldog Asszony Anyánk, hogy ezzel is tanújelét adjuk a múltból történő lelki táplálkozásnak.

Még egy rövid séta, amely érintette a XI. században épült, királynénk által is lakott kolostort és a Dómot, búcsút vettünk Passautól, hogy mielőbb elérjük úti célunkat Günzburgot. Délután három körül értünk a kis város határához, ahol már Joachim barátunk várta buszunkat, hogy bevezessen bennünket templomukhoz, ahol már vártak minket a szállást adó családok. Rövid idő maradt az ismerkedésre, hisz este 6- tól Imre bácsi és Béni atya által celebrált szentmisével kezdetét is vette az ünnep, amit orgona hangverseny követett. Az este hátralévő részét a vendéglátóinkkal vacsora keretében történő beszélgetés töltötte ki.

 A szombati nap szabad programmal kezdődött. A gyerekek nagy örömére hat órát töltöttünk LEGOLANDBAN, ahol számtalan játék, különböző hullámvasutak, elvarázsolt kastélyok segítettek elfeledni a hosszú út fáradalmait. A szabadprogram a belváros megtekintésével zárult. Itt élőben láthattuk azokat az épületeket, melynek fotói a kolping házunk falát díszítik.

 A német nyelvű szentmise után, fél nyolckor a kolping kultúrházban folytatódott a program. Színdarabok, táncbemutatók és a mai kor zenéje egyaránt arról tanúskodott való világunkban, hogy Kolping műve ma is él, és a jelenlévő 4 évestől 82 éves korosztály családban ünneplésével tovább öröklődik.

 Már vasárnap van. Ott, ahol barátokra , 15 éve nem látott vendéglátókra lel az ember, gyorsan szalad az idő. Az ünnep csak akkor válik igazi ünneppé, ha abban Urunk, Jézus Krisztus is részes. Neki is szánnak időt és helyet, hagyják és várják megszületni őt a szentmise számunkra adott ajándékaként.

 Nincs is ez másképp, hisz nem lenne igaz a mottó, és nem lenne koronája az ünnepnek. Fél kilenckor gyülekező, majd 31 kolping zászló kíséretében körmenetben mentünk a kilenckor kezdődő szentmisére, amit a mi papjainkkal együtt hét atya mutatott be. A misében énekkar és zenekar is közreműködött, Mozart miséjének a liturgiába történő beépítésével. A prédikációban a napi evangéliumból kiindulva a kolpingi közösség emberöltőkön átívelő megtartó szerepét, nemzetközi voltát járta körül az atya.

 A szentmisét jubileumi közgyűlés követte, ahol emlékeztek a megélt 150 évre. A felszólalók közt helyt kapott a közösségünk üdvözletét és ajándékát átadó elnökünk, Szabó János, míg Érsekvadkert köszönetét és a településünk címerét is tartalmazó ajándékot a polgármester asszony, dr. Kovácsné Nagy Mária adta át az ünnepeltek részére.

 A közgyűlést követően is érezhettük vendéglátóink szeretetét, a ránk pazarolt rengeteg idő hozamát, ami 300 személyes sátorban elfogyasztott ebédben is testet öltött.

 Már két óra van. Elérkeztek a búcsú pillanatai. Igaz ez mindig hosszadalmas, hisz magában hordozza a következő találkozás beütemezését is. El is határoztuk, hogy húszévessé válásunkat Érsekvadkerten és velük közösen ünnepeljük meg. Természetesen nem mondunk le a 150. évesünkröl sem. Igaz annak a helyszíne fixen odaát lesz, ahol már nem létezik távolság és időkorlát, és elhárulnak a Balázs, Tamás, Gellért, Róbert, Imre bácsi által oly sokszor feloldott nyelvi nehézségek is.

Günzburg, 2009-10-11.   emjé

Evangélium mindennap

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak:

„Bizony mondom nektek: Aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életbe. Bizony, bizony mondom nektek: eljön az óra- sőt már itt is van-, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak, Mert ahogyan az Atyának élete van önmagában, ugyanúgy megadta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak is hatalmat adott, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak és üdvözülnek, akik rosszat tettek, feltámadnak és elkárhoznak”, mondja János apostol az evangéliumának 5, 24-29 szakaszában.

Viharzónában

 Az amerikai katasztrófafilmek egyik típusában a hősök tengeri viharba kerülnek. A nyugodt halászásra indulók hirtelen azt veszik észre, hogy kis bárkájuk viharzónába került, s ők életveszélyben vannak. S miközben megpróbálnak szembeszállni a természet fékezhetetlen erejével, egy másik csapat halálmegvető bátorsággal indul útnak egy kis mentőhajóval, hogy szembeszállva a toronymagas hullámokkal megmentsék a bajbajutottakat, s persze ők is bajba kerülnek. Mint a halászok, mint pedig a mentőalakulat tagjai láttak már, tapasztaltak már tengeri viharokat, de ez a vihar mindennél pusztítóbb, mindennél hevesebb. Ez az évszázad vihara. A film végére természetesen a vihar elcsitul és megmenekülnek a hősök.

 A közelmúltban hallott evangéliumi rész (Mk 4,35-41) természetesen nem egy film forgatókönyve. De itt is tengeri viharról van szó. A jelenet hősei az apostolok, akik mesterükkel átkelnek a Genezáreti -tó túlsó partjára, de közben heves vihar támad. Miközben Jézus nyugodtan alszik, az apostolok halálveszélyben érzik magukat. A megoldást természetesen Jézus adja, aki lecsendesíti a háborgó tengert és elnémítja a tomboló szeleket. A katasztrófa filmekkel ellentétben itt nem magától, hanem Jézus csodája által oldódik meg a nehéz helyzet.

 A történet egyik érdekes eleme az, hogy Jézus alszik. Gondolhatnánk, hogy elfáradt, hisz az egész napot az emberek tanításával töltötte. Azt is vélhetnénk, hogy este van már, s ez indokolja az Úr alvását. Márk evangélista azonban úgy írja le az eseményt, hogy világos legyen számunkra, hogy Jézus nem azért alszik, mert fáradt vagy álmos, hanem ez az alvás Jézus nyugalmának és természet feletti uralmának jele. Nyugodtan alszik, mert életét nem veszélyeztethetik a természet erői sem, hiszen egyetlen szavával képes parancsolni nekik.

 Az elbeszélés másik érdekessége, hogy amennyire nyugodt Jézus, olyannyira nyugtalanok a tanítványai, s éppen ez okozza a jelenet feszültségét. A tanítványokat halálfélelem tölti el, azt gondolják, hogy ők is és Jézus is hamarosan odavesznek a vízben. Jézus viszont semmit sem érzékel a veszélyből, ami akár őt, akár az apostolait fenyegetné. Az elbeszélés csúcspontján a  tanítványok Jézushoz fordulnak, és segítségét kérik. Amikor Jézus felébred, azonnal felismeri a veszélyt és cselekszik. De nem csupán a természet ereje jelentette itt a veszélyt. Az ószövetségi idők embere és a Jézus korabeli emberek a természet erőiben a gonosz támadásait vélték felismerni. Jézus az igazi veszélyt a gonosz támadásában látja, aki az emberek vesztét akarja. A megoldás tehát nem lehet más, mint a gonosz megfékezése. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a vihar lecsendesítésére Jézus a „hallgass el és nyugodj meg” kifejezést használja, amely szófordulat az ördögűzésnél fordul elő. Gondoljunk csak arra a csodára, amikor a kafarnaumi zsinagógában a „Némulj el és menj ki belőle!” a tisztátalan lelket egy megszállt emberből.

 Az az elgondolás, amely szerint a természet ártó erőiben a gonosz tevékenykedik az ember kárára, lehetőséget ad nekünk arra az értelmezésre, hogy a tanítványok itt valóban kísértést szenvedtek, ám ezt a próbát nem állták ki a hitetlenségük végett. Ezek szerint a történet egyik tanulsága az lehet a keresztény ember számára, számunkra, hogy az élet viharaiban mi is kísértéseket szenvedünk. Jézus pedig jogosan veti a szemünkre hitetlenségünket, ha nem bízunk gondviselő szeretetében, s félelmeink nagyobbak a bizalmunknál.

 A keresztény hitszónokok és szentírás magyarázók másik kedvelt értelmezése szerint a vihar lecsendesítése Jézus isteni és emberi természetére világít rá. A bárkában emberként alszik, de istenként fékezi meg a természetet, s a gonoszt.

 S végül egy harmadik magyarázatot is említsünk meg, mely a hajót az egyház közösségével azonosítja. Az egyház hajója, velünk utasokkal, a földi világ tengerén haladva számos veszélybe kerül, amíg csak meg nem érkezik végső céljához. Az Egyház közösségének egyedül Jézus adhat biztonságot, egyedül ő teremthet nyugalmat. Az Egyház tagjaiként és Jézus útitársaiként az apostolokhoz hasonlóan mi is megtapasztalhatjuk, hogy időnként viharzónába kerülünk, s egyedül Jézus adhatja meg nekünk a szerencsés célba érkezést. A hitetlenség viharzónája ott kezdődik, amikor a gyávaság és a félelem megakadályoz minket abban, hogy Jézussal elinduljunk és néha a világ veszélyes vizeire is kievezzünk, ahol az evangélium hirdetése volna a feladatunk. A hívő ember viszont mit sem törődik s viharzónákra figyelmeztető előrejelzésekkel, mert tudja, hogy élete jézus mellett biztonságban van, s ha vele egy csónakba marad, akkor biztosan célba érhet, s eljuthat az örök üdvösségre.

(his)